A magyarországi harcok vége

A budapesti csata után egy hónapos hadműveleti szünet alakult ki a Dunántúlon. Mindkét fél erőt gyűjtött a folytatáshoz. Nem így a Felvidéken.

A 6. szovjet gárdaharckocsi- és 7. gárdahadsereg január 6-án támadást indított a Garam alsó folyásáról és 9-re elérte a Zsitva folyó Udvard torkolati szakaszát, nem tudtak azonban eredeti feladatuknak megfelelően a Dunán átkelni és a Budapest felmentési kísérleteit végrehajtó IV. SS páncéloshadtest hátába kerülni. Onnan az I. SS páncéloshadtest február 17-én indított támadása vetette vissza őket, 24-re ismét a Garam mentén húzódott az arcvonal. Február 22–24. között kisebb harckocsiütközet zajlott Kémend belterületén és környékén, amelynek során a németek a még a Garam jobb partján harcoló szovjet erőket a megáradt folyóba szorították. A szovjet bécsi hadművelet dunántúli térnyerése visszavonulásra kényszerítette a németeket, akik a Garam menti védelmi vonal kiürítését március 28-ra fejezték be.

A 6. SS páncéloshadsereg (I. és II. SS páncéloshadtest, 1., 2., 9., 12. SS páncéloshadosztály) március 6-án indított „Tavasz ébredése” (Frühlingserwachen) fedőnevű támadása a német haderő utolsó nagy offenzívája (Grossoffensive) volt a II. világháborúban. A Dunántúl visszafoglalását célozta. A szovjet 26. 27. hadsereg a kurszkihoz hasonló, mélyen lépcsőzött védelmet alakított ki. A szovjet terminológiában ez balatoni védelmi hadművelet néven ismert. A német páncélosékek áttörve a Balaton és a Velencei-tó között, 15-éig elérték a Gárdony–Sárkeresztúr–Simontornya–Enying vonalat. A támadásba Nagybajom térségében bekapcsolódott a 2. német páncéloshadsereg XXII. hegyi és LXVIII. hadteste, a Dráván átkelve a balkáni F Hadseregcsoport LXXXXI. hadteste. A német offenzíva a szovjet bécsi támadó hadművelet kezdetéig tartott.

Ez utóbbi volt a szovjet hadsereg utolsó előre tervezett, frontnál (hadseregcsoportnál) magasabb szintén összefogott offenzívája a keleti arcvonal déli szárnyán. A február 17-i direktíva alapján a 3. Frontnak április 4-re el kellett foglalnia Bécset, majd továbbhaladnia Sankt Pölten felé. A 2. Ukrán Frontnak a 46. hadsereggel a Dunától délre részt kellett vennie a bécsi támadásban, főerőivel a Dunától északra támadva el kellett foglalnia Pozsonyt, Brünnt, majd továbbhaladnia Pilsen felé. A hadművelet kezdetének március 16-át jelölték ki. Az előkészületeket a 6. SS páncéloshadsereg támadása megzavarta, de a szovjet hadvezetés nem engedte eltolni a kezdet időpontját, illetve Tolbuhinnak a védekezéshez felhasználni a bécsi támadáshoz kikülönített 9. gárdahadsereget. Március 16-án a 4. és 9. gárdahadsereg Zámoly–Székesfehérvár között betört a 6. német hadsereg védelmébe. 19-én Mórtól délre bevetették a 6. szovjet gárda-harckocsihadsereget, de a közelebbi hadműveleti célt, a 6. SS páncéloshadsereg bekerítését nem sikerült megvalósítaniuk. A német Dél Hadseregcsoport kivonta {I-396.} páncélos erőit a Balaton–Velencei-tó közéről, a Székesfehérvárt csak 23-án adta fel, egy időben a Balatonfűzfő–Székesfehérvár között kiépített Olga-állással és a Veszprém–Zird–Kisbér vonalon húzódó Klára-szállás déli szektorával. A 6. német és 6. SS páncéloshadsereg visszavonult a magyar–német határon létesített Birodalmi Védőállás irányába. Veszprém 23-án, Ajak 25-én, Szombathely 29-én került a 3. Ukrán Front birtokába. A Rába mentén kiépített Zsuzsanna-vonal nem hátráltatta számottevően a szovjet ékeket. A 46. hadsereg támadása lassabban bontakozott ki. A 3. magyar hadsereg, bár bekerítésbe került Esztergom és Komárom között, 22-ére vissza tudta vonni erőt a Duna északi partjára. A 46. hadsereg 26-án újította fel támadását, 28-án elfoglalta Komáromot, 28-án Győrt.

Észak-Magyarországon, az akkori és a trianoni határ között, valamint Szlovákiában az 1. magyar és 8. német hadsereggel szemben a szovjet előnyomulás lassú volt. Kassa és Eperjes 1945. január 19-én, Rozsnyó 23-án került a szovjet csapatok birtokába. Februárra a 4. Ukrán Front 18., illetve a 2. Ukrán Front 40. szovjet és 4. román hadserege elakadt a Liptószentmiklós–Besztercebánya–Garam vonalon, ahonnan a 18. hadsereg március 28-án indított támadása után sikerült számottevően elmozdulniuk. A bécsi hadművelet részeként a 2. Ukrán Front főerői március 10-én indítottak támadást Zólyom térségéből, 24-én a Trencsén–Garam alsó folyása vonalról. „4-én indult a 4. Ukrán Front 38. hadseregének támadása is az 1. német páncéloshadsereg ellen, amely Morvaországba szorította vissza a Szlovákiában harcoló V. magyar hadtestet. Pozsony április 4-én, Brünn 26-án, az utolsó szlovákiai helység, Csáca 31-én került a szovjet csapatok birtokába.

Április 4-én a szovjet 6. gárda harckocsi, 4., 9. gárda és 46. hadsereg megkezdte Bécs ostromát, amit a volt császárváros megkímélése érdekében (ellentétben Pfeffer-Wildenbruc kitartásával a magyar fővárosban) Rudolf von Bünau tábornok 13-án feladott. Április 15-ére a bécsi szovjet csoportosítás elérte Sankt Pölten–Krems vonalát, ahol Németország fegyverletételéig elakadt. Az 57. szovjet és a január 21-től a Dél-Dunántúlon harcoló 1. bolgár hadsereg március 29-től újította fel támadását. A 27. szovjet hadsereg Zalaegerszeg térségéből március 30-án történt délnek fordítását követően, március 31.–április 1. között tudták áttörni a Margit-vonal nyugati szektorát. Április 2-án elfoglalták Nagykanizsát majd a zalai olajmezőket, 3-ától megkezdték az átkelést a Muraközbe, onnan Szlovéniába és Ausztriába. Április 7–9. között az összefüggő arcvonal a szlovén határon elhagyta Magyarország akkori területét. Bécstől délre a 3. Ukrán Front balszárnya (26., 27., 57. szovjet, 1. bolgár hadsereg) április végére a Schneeberg–Semmering-hágó–Lafnitz-völgy–Radkesburg vonalat érte el.

A magyarországi hadműveletek befejeződésével kapcsolatban három időbeli és térbeli határt lehet megállapítani: április 4-én Nemesmedvest elfoglalták a 33. szovjet lövészhadtest katonái, s azután közjogilag önálló községet német–magyar csapatok már nem tartottak.

Április 11-én a különálló települések közül Magyarbük került utolsóként a szovjet csapatok kezére. Ugyanezen a napon, de néhány órával korábban esett el a szintén különálló Szentimretelep és vele a „hegyvidékkel” összefüggő Rábafüzes-Hegyközség. Másnap a 6. német hadsereg alárendeltségébe tartozó IV. SS páncéloshadtet 3. páncéloshadosztály, 3. páncélgránátos ezredének alakulatai hajnalban kitörtek {I-397.} bekerítésükből, s így a Pinkamindszenthez tartozó Dénes- és Kapuy-majort feladták. Azt a 104. szovjet lövészhadtest 93. lövészhadosztályának egységei vették birtokba, s így Magyarország határain belül véget értek a harccselekmények, az összefüggő arcvonal végleg elhagyta az ország területét.

Magyarország vesztesége a második világháborúban

A nemzeti vagyont ért károk összességében 1944–1945-ben mintegy 22 milliárd (1938-as vásárlóerejű) pengő tettek ki, ez az 1938. évi nemzeti jövedelem több mint ötszöröse, a nemzeti vagyon kb. 40%-a. A német és nyilas kiszállítások, valamint a szovjet és román csapatok rekvirálásai és pusztításai következtében a harcok során keletkezett károkkal csaknem azonos értékű vagyon ment veszendőbe. A közlekedés szenvedte a legsúlyosabb veszteségeket. A sínhálózat 40%-a elpusztult, a vasúti járművek nagy részét elszállították. A gyáripar 54%-a, a mezőgazdasági vagyon 20%-a veszett el. A lakóházakban esett kár a háborús anyagi pusztulás 18%-át tette ki.

Magyarország embervesztesége a harmadik-negyedik a világ országainak sorában, ha az akkor adott államterületen élt lakosság számához viszonyítottan százalékosan adjuk meg. Eszerint a legnagyobb veszteséget Lengyelország szenvedte el, azt követte a Szovjetunió, majd (az egyes kutatóknál váltakozó sorrendben) Magyarország és a Német Birodalom. Magyarország embervesztesége a statisztikai adatszolgáltatás 1944 őszétől 1945 tavaszáig tartó szünetelése miatt pontosan nem állapítható meg. A katonaveszteség 340–360 ezres. Az ország jelenlegi területén a légitámadások és a földi harcok következtében a Központi Statisztikai Hivatal 1945. júniusi felmérése szerint 45 ezer polgári személy vesztette életét. A háborús többletveszteség figyelembevételével a polgári áldozatok száma (a zsidóság nélkül) 80–100 ezer. A visszacsatolt területek polgári veszteségeiről, a jugoszláv partizánok és a román Maniu-gárdisták által meggyilkoltak számáról nincsenek hiteles adatok. Szovjet fogságba 600 ezer magyar állampolgár került, legalább 20%-ban polgári személy. Az elhurcoltak és a hadifoglyok közül 200 ezren haltak meg a szovjet táborvilágban. {I-398.} 1944-ben összesen hozzávetőleg 500 ezer magyar illetőségű zsidót deportáltak, közülük 360 ezer a gázkamrák és a kényszermunka áldozata lett. Az 1941. évi első galíciai deportálás, az újvidéki razzia, a munkaszolgálat és a nyilas vérengzés következtében további 50–100 ezer fő vesztette életét. A magyar zsidó áldozatok száma 410–460 ezer fő. A cigányüldözés áldozatainak száma is több ezerre tehető. Magyarország összvesztesége az 1941–1944. közötti államterületen hozzávetőleg 830–950 ezer fő. A háború áldozatai közé tartoznak a hontalanná vált menekültek tömegei is. Csehszlovákiából 120 ezer, Romániából 100 ezer, Kárpátaljáról 20 ezer, Jugoszláviából 65 ezer magyar érkezett a jelenlegi területre. Az 1946. évi csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény következtében 60 ezer szlovák költözött Csehszlovákiába. A Magyarországról kitelepített németek száma 190 ezer. Nyugaton 1944–47. között kb. 200 ezer magyar telepedett le véglegesen.