Küzdelem Erdélyért

A román kiugrás pillanatában az Észak-Erdélyben állomásozó kolozsvári IX. hadtest csekély erőkkel rendelkezett. Ezek közül csak a 9. határvadászdandár volt teljes harcértékű (feltöltött), a többi feltöltetlen keretalakulat. A hadtest parancsnoka dálnoki Veress Lajos altábornagy volt.

A 9. határvadászdandár parancsnoksága Csíkszeredán székelt. Kötelékébe három (65., 67., 70.) határvadászcsoportban négy határvadász-zászlóalj tartozott. Volt még két határvadászcsoport (68., 69.), amely nem tartozott a 9. határvadászdandár kötelékébe. Ezek közvetlenül a Székely Határvédelmi Erőkhöz tartoztak, amelynek parancsnoka vitéz Horváth Ferenc vezérőrnagy volt. A Székely Határvédelmi Erők Parancsnoksága alá volt rendelve a IX. hadtest parancsnokságának. A 9. határvadászdandár kötelékébe tartozott még 8 portyázószázad. A Székely Határvédelmi Erők kötelékébe tartozott húsz székely határőrzászlóalj is. E milícia-jellegű egységek elhelyezkedése a határvadászcsoportok működési területéhez kötődött.

A történelmi magyar–román határon (a második bécsi döntés nyomán keletkezett Észak-Erdélyt Dél-Erdélytől elválasztó határszakaszt kivéve) már 1940-től megkezdődött az Árpád-vonal kiépítése. Összefüggő védővonalat nem képezett, de 1944 augusztusában több eleme (elsősorban völgyzárak) már állt. Ezeket a Radnai havasoktól az Ojtozi-szorosig összesen tizenkettő erődalosztály (század) biztosította.

A IX. hadtest keret jellegű alakulata volt a 25., 26. és 27. pót gyalogezred, a 9. pót tüzérezred és a 101. pót nehéztarackos-osztály.

Ezek az alakulatok alkották a későbbi 2. magyar, illetve 8. német hadsereg román kiugráskor már meglévő alakulatait. Ezeken túl augusztus 24-től kezdődően több seregtestet, egységet irányítottak Észak-Erdélybe. A Honvéd Vezérkar augusztus 24-én kivonta az Északkeleti-Kárpátokban harcoló 1. magyar hadsereg kötelékéből a 25. gyaloghadosztályt és a 2. páncéloshadosztályt. E két seregtest 30-tól a 2. hadsereg kötelékébe tartozott. Augusztus 26-án újabb két seregtestet vontak ki az 1. hadsereg arcvonalából: a 20. gyaloghadosztályt és a 27. könnyűhadosztályt. Ezen alakulatok működésének összehangolására a Honvéd Vezérkar elhatározta a magyar királyi 2. hadsereg-parancsnokság újrafelállítását, s a feladattal a IX. hadtest parancsnokát bízták meg. Erre szükség is volt, mivel a harcok Magyarország akkori területét augusztus utolsó hetében elérték.

Él a történelmi tévhit, hogy a magyarországi harcok 1944. szeptember 23-án Battonyánál kezdődtek. A szovjet csapatok valóban ott és akkor lépték át a trianoni határt, de az első magyar községek {I-370.} – Nagylak, Elek, Királyhegyes és Csanádpalota – ebben a térségben különben is egy nappal később kerültek a szovjet csapatok kezére. Magyarország akkori határait a Székelyföldön már augusztus végén átlépték a 2. Ukrán Front csapatai.

Augusztus 24-én a 8. német hadsereg-parancsnokság megkezdte áttelepülését a Gyimesi-szoroson át Csíkszeredára. A német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport első visszavonuló katonái ezzel, egy nappal a román kiugrás után, átlépték a magyar határt. Másnap az Abraham-csoport Aknavásáron (Targu Ocna) keresztül behátrált az Ojtozi-szoros román oldali felvezető ágába. Egyes részei feljebb menve a Tatros völgyében Dormánfalvánál az Úz, Kománfalánál a Csobányos völgyébe fordultak be. 25-én a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport törzse az Ojtozi-szoroson keresztül beérkezett Sepsiszentgyörgyre, másnap áttelepült Sepsibodokra. 26-án egy újabb német harccsoport, a Gruppe Festner érkezett meg a magyar határra a Csobányos völgyébe.

A Moldvából visszavonuló 8. német hadsereg alárendeltségi viszonyai kaotikusak voltak. Ezek rendezésére augusztus 27-én a hadseregcsoport vezérkari főnöke az Abraham- és a Festner-csoportot az LVII. páncéloshadtest alárendeltségébe léptette. Ezzel a Székelyföld keleti szegélyén álló német csapatok a békás-szorostól az Ojtoziig egy hadtest kötelékébe kerültek.

A Borgói-hágó keleti bejáratánál található Kosna krönyékén szintén a 8. hadsereg kötelékébe tartozó XVII. német hadtest-parancsnokság augusztus 27-én vette át a védelem irányítását. Az elkövetkező napokban az ebben a térségben álló magyar csapattestek is a XVII. német hadtest-parancsnokság alárendeltségébe léptek.

Magyar részről a már említett IX. hadtest és a Székely Határvédelmi Erők alakulatai biztosították a magyar–román határ székelyföldi szakaszát.

A 2. Ukrán Front jobbszárnya gyorsan közeledett a Keleti-Kárpátokhoz. Augusztus 24-én a 7. gárdahadsereg elfoglalta Bákót (Bacau), a 40. hadsereg Németvásárt (Targu Neamt), ott azonban elakadtak. 25-én a 7. gárdahadsereg is elérte a Kárpátok keleti lábait. Az Abraham-csoport utóvédei egy napig képesek voltak megakadályozni a szovjet csapatokat a Tatros völgyébe való behatolásban. Augusztus 26-án a front elérte és átlépte Magyarország határát.

Ezen a napon egy harckocsikkal megerősített szovjet gyalogoskötelék, amely a Gorskov lovas-gépesített csoport kötelékében harcoló 23. szovjet harckocsi-hadtesthez tartozott, az Úz völgyében átlépte a magyar határt. A szovjet ékek megközelítették az Ojtozi-szorost is, de a magyar határt ott még nem lépték át, a Csobányos völgyében viszont igen, de nem hatoltak be mélyen az ország területére.

A Székelyföld délkeleti csücskében csak három irányból lehetett behatolni az országba: az Ojtozi szoroson, az Úz és a Csobányos völgyében. Ezek közül a legjobban járható a Csíki- és a Háromszéki-havasok között fekvő Ojtozi-szoros. Az Úz és a Csobányos völgyében nem volt hágó, s az utóbbi volt a legkevésbé járható.

Augusztus 27-én a szovjet 2. lovas-gépesített csoport részei a 7. gárda hadsereghez tartozó gyalogsággal két települést foglaltak el. A 23. harckocsihadtest az Ojtozi-völgyben a német Abraham-csoport és a magyar 26/2. határvadászszázad védelmét áttörve elfoglalta Sósmezőt. A német–magyar csapatok rövid harc után nem erőltették tovább az Ojtoz völgyének kiszélesedésében fekvő község védelmét, visszavonultak az Ojtozi-szoros keleti bejáratánál a 24/1. magyar erődszázad völgyzárához.

{I-371.} Az első elfoglalt magyar település Úzvölgy-telep volt, Sósmező elfoglalása csak néhány órával később történt. Igaz, Úzvölgy-telep nem volt közjogilag önálló, de állandóan lakott házakkal bíró, térben különálló település. Ilyenformán Úzvölgy-telep volt az első település, de Sósmező az első magyar község, ami a szovjet csapatok birtokába került Magyarország akkori területén. Az Úz völgyében a Gorskov-csoport másik hadteste, az 5. lovas működött. A szovjet csoport 20–30 harckocsival délelőtt meglepetésszerűen elfoglalta a határon lévő vámot, majd Úzvölgy-telepet, s körülzárta a völgyzárat. Az Abraham-csoporthoz, a 32/1. határvadászszázadhoz, a 32/1. erődszázadhoz és a 4. székely határőrzászlóaljhoz tartozó német és magyar katonák az Úz völgyét szegélyező hegyekre húzódtak fel. Augusztus 26-án a Csobányos völgyében érték el a szovjet csapatok a Magyarós-hegy északi lábait, 27-én az Úz völgyében a délit. A hegyen állásban lévő és az oda az Úz völgyéből visszavonult magyar katonák 28-ára virradóra levonultak a Csobányos-völgy irányába.

Augusztus 28-án a Keleti-Kárpátokban, a székelyföldi magyar–román határ déli szakaszának teljes szélességében fellángoltak a harcok. A szovjet csapatok szinte minden járható völgyben átlépték a határt és felvették a harcérintkezést a Székely Határvédelmi Erőkkel.

Az első harcok magyar területen azonban nemcsak ott törtek ki, ahol a szovjet tankok elérték a határt. Ezek azonban nem függtek össze a front Magyarországhoz érkezésével. Augusztus 25-én Marosvásárhely körzetében a román határőrség kisebb erőkkel harcfelderítő vállalkozásokat indított, amiket a magyar határvédelem még aznap visszaszorított a határon túlra. Másnap több helyen történt román betörés magyar területre. Brassótól északkeletre az aldobolyi román granicsár (határőr) őrs a határt átlépve behatolt Illyefalvára. A magyar csendőrök a behatolókat visszavetették a határon túlra. Makónál, illetve Mezőhegyesnél egy-egy századerejű román harccsoport lépte át a határt. Őket magyar határvadászok verték vissza. A betörések ezt követően állandósultak.

A már említett 2. hadsereg-parancsnokság augusztus 30-án alakult meg, de 29-én az OKH már intézkedett, hogy a felállítandó új magyar hadsereget a dél-Ukrajna Hadseregcsoport alárendeltségébe léptessék, ami szeptember 2-án megtörtént.

Szeptember 1-jére a két magyar hadtest (II. és IX.) hadrendje „összeállt”. Eszerint a Kolozsvár térségében álló, s majd az 5-i támadás súlyát viselő II. hadtest kötelékébe tartozott a 25. gyalog-, 2 páncélos-, 7. és 9. tábori pótdandár. A Székelyföldet védő XI. hadtest kötelékébe a 27. könnyű-, a 2. tábori póthadosztály, valamint a Székely Határvédelmi Erők csapattestei, köztük a 9. határvadászdandár.

A IX. magyar hadtest augusztus 28-án a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport közvetlen alárendeltségébe lépett. Vezetési struktúrában elfoglalt helye a székelyföld kiürítéséig nem változott, ugyanis hadműveletileg a II. magyar hadtest és a IX. hadtest között helyezkedett el a német Erdély Csoport, a 6. német hadsereg LXXII. hadteste, LVII. páncéloshadteste, később a 8. német hadsereg XXIX. hadteste. Szeptember 12-én a IX. magyar hadtestet a 8. német hadsereg-parancsnokság alárendeltségébe utalták.

A 3. magyar hadsereg megalakítása körül magyar–német kötélhúzás alakult ki. A Makó térségébe rendelt IV. hadtestnek eredetileg csatlakoznia kellett volna a 2. hadsereg támadásához, {I-372.} akárcsak a II. és IV. hadtest között, Nagyvárad körzetében felvonult VII. hadtestnek. A IV. hadtest az augusztus 24-i mozgósítás nyomán került az Alföldre. A VII. hadtest-parancsnokság kivonására az 1. magyar hadsereg kötelékéből, átirányítására Nagyvárad térségébe és a 4. tábori póthadosztály, valamint a 12. tartalék hadosztály beléptetésére a VII. hadtestparancsnokság alárendeltségébe a Fővezérség szeptember 7-én intézkedett. Vörös vezérezredes saját kézben szerette volna tartani a magyarországi harcok vezetését, a németek viszont ragaszkodtak ahhoz, hogy a hadműveleti irányítás a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnokának kezében legyen. Bár a legfelsőbb magyar hadvezetés többször próbálkozott e helyzet megváltoztatásával, kísérleteik nem vezettek eredményre. A IV. hadtest fővezérség-közvetlen seregtestként indította meg támadását szeptember 13-án, s foglalta el Aradot. Ehhez csatlakozott Belényes irányú támadásával a VII. hadtest. A német hadvezetés először egy német vezetés alatt álló hadtestcsoportba szerette volna betagolni a két magyar hadtestet, majd a hadseregcsoportba közvetlen alárendeltségébe utalta azokat. 19-én Vörös a két magyar hadtestből, illetve a IV. hadtest-parancsnokság feladatait átvevő VIII. hadtestparancsnokságból szervezte meg a 3. magyar hadsereget. Ezt a németek azonnal betagolták a hadseregcsoportba oly módon, hogy 21-től a 6. német és a 3. magyar hadseregből létrehoztak egy seregtest-csoportot (Armeegruppe Fretter-Pico), a 6. német hadsereg parancsnokának, Maximilian Fretter-Pico tüzérségi tábornoknak a vezetése alatt. A 3. magyar hadsereg parancsnoka, Heszlényi József altábornagy, a IV. hadtest addigi parancsnoka lett.

A német intézkedések Vörös János vezérezredest, a Honvéd Vezérkar főnökét arra sarkallták, hogy fellépjen a magyar seregtestek feletti hadműveleti vezetés megtartása érdekében. Szeptember 17-én levelet írt Guderiannak. Tiltakozott a német törekvések ellen a parancsnoklási viszonyok átalakítására, kérte, hogy a német magasabb parancsnokságok alárendeltségében harcoló magyar seregtesteket ne részenként, hanem egészében alkalmazzák. Külön is tiltakozott a IV. és VII. magyar hadtest német parancsnokság alá vonása ellen, megemlítve a 3. magyar hadsereg-parancsnokság folyamatban lévő felállítását.

A német hadvezetés nem adta fel az elképzelést, hogy a 2. magyar hadsereg tartozzon a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport kötelékébe. Már augusztus 29-én felmerült, hogy a 8. német hadsereggel együtt alkosson seregtestcsoportot, Otto Wöhler gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt. Ez október 1-jén vált valóra, amikor létrejött az Armeegruppe Wöhler.

Szeptember 5-én a 2. hadsereg Kolozsvár térségéből támadásba lendült. Szétszórta a meglepett román csapatokat, 20. hadosztályuk parancsnoka, Valentianu tábornok maga is fogságba esett. A magyar ékek több ponton átkelten az Aranyoson, másnap a Maroson. Közben a német Erdély-Csoport Marosludasnál foglalt hídfőt. A honvédek bevonultak Tordára, 7-én elérték a Kis-Küküllőt. Három nap alatt 2. hadsereg 60 km-re tört előre. Szeptember 9-én a 7. póthadosztály szovjet páncélosokba ütközött és elakadt. Ekkorra a román vezérkar Erdélybe irányította a 4. román hadsereg 12 hadosztályát és egy páncéloscsoportját, a 2. Ukrán Front pedig, amelynek előrevetett osztagai a Kárpátokon belülre kerültek, 40 lövészhadosztály, 2 harckocsi-, 2 gépesített és 2 lovashadtest állományában 750 páncélost, valamint 10 ezer löveget és aknavetőt számlált. A támadás {I-373.} továbbfolytatása értelmét vesztette. Szeptember 10-én Veress vezérezredes elrendelte a védelembe való átmenetet a Maros és az Aranyos vonalán. Ez egybeesett az OKH intézkedésével, mely Hitler beleegyezésével adott parancsot a 6. és 8. német, valamint a 2. magyar hadseregnek a Maros folyóra és az Árpád-vonalba való visszavonulásra.

A Déli-Kárpátok hágóinak lezárását nem lehetett megvalósítani. Az Aranyos kanyarulatában, Torda és Aranyosegerbegy között szeptember 13-tól kifejlődött a tordai csata. A 2. magyar hadsereg 25. gyalog- és 2. páncéloshadosztálya fel tudta tartóztatni a 27. szovjet és a 4. román hadsereget. A tordai csata egy-egy időszakában részt vett a német 23. páncéloshadosztály, illetve a szovjet 5. gárda harckocsihadtest.

Szeptember 7-től folyt már a Székelyföld kiürítése is. Ennek kérdése először szeptember 2-án merült föl, ugyanis az OKH-tól érkező hadműveleti utasítás lehetőséget biztosított a kiürítésre abban az esetben, ha a Déli-Kárpátok birtokbavételére indított támadás eredménytelen marad. Ezzel azt igyekeztek megakadályozni, hogy az ún. székely zsákban harcoló német–magyar csapatok bekerítésbe kerüljenek. Nyilvánvaló volt, hogyha a 40. szovjet hadsereg a borgói hágón át betör délnyugati, illetve a 4. román hadsereg Marosváráshely térségéből északkeleti irányba – a két hadsereget légvonalban kevesebb mint 100 km választotta el –, akkor az LVII. német páncélos- és a IX. magyar hadtest, valamint az Erdély Csoport visszavonására nem sok remény marad, s azok a katlanban rekednek.

Szeptember végén a német–magyar csapatok Észak-Erdélyben még tartották a Borssai-hágó–Borgói-hágó–Maros folyó vonalát nagyjából Torda magasságáig, október 8-án azonban meg kellett kezdeni a 8. német és a 2. magyar hadseregek visszavonulását, mivel a két nappal korábban az Alföldön megindult offenzíva nyomán a szovjet páncélosok már a hátukba kerültek.

Szeptember 13-án a fővezérség-közvetlen IV. magyar hadtest, állományában 4 hadosztállyal (20. gyalog-, 6. és 8. tábori pót-, 1. páncélos-) és 1 ezreddel (1. pót huszár-) Makó térségéből támadást indított, már csupán pozíciójavító célzattal, hiszen a 2. hadsereg ekkor már közvetlen harcérintkezésben állt a szovjet főerőkkel. A IV. hadtest támadása kezdetben gyors sikert hozott, a szemben álló 1. román hadsereg állásain áttörve birtokba vették Aradot. Akkor kezdett visszavonulni Arad térségéből a határ magyar oldalára, amikor szembekerült a beérkezett szovjet 53. hadsereggel és a 18. harckocsihadtesttel. Az 1. román hadsereget még képes volt hátravetni, de a szovjet páncélosokkal szemben nem voltak győzelmi esélyei. Bár a szovjet csapatok szeptember 26-án elfoglalták Makót, az arcvonalat a 3. hadseregnek egészen az október 6-i szovjet offenzíváig sikerült tartania, s csak akkor kezdte meg a visszavonulást. Az október 12-ére tervezett német támadást, a cigánybárót (der Zigeunerbaron), amely a Kárpátok hágóinak visszafoglalását célozta volna, már nem indították meg.

A fegyverszünet felé

Magyarország területén már szovjet csapatok harcoltak, amikor a legfelsőbb politikai és katonai vezetés köreiben még mindig bizonytalanság uralkodott a fegyverszünet kérdésében, pedig Bakach-Bessenyey György, volt berni követ szeptember 5-i táviratában a svájci amerikai nagykövetre hivatkozva pontosan megjelölte, hogy „Fegyverletételre vonatkozó ajánlat {I-374.} mindhárom fő szövetséges állam kormányához intézendő… intézkedni kell egy megbízott vagy egy bizottság kiküldésére, mely teljhatalommal van felruházva a fegyverszünet megkötésére.”

A 2. Ukrán Front főerőinek átkelése a Déli-Kárpátokon romba döntötte az új főellenállási vonal kialakításába vetett reményeket. A katonai helyzet drasztikus romlását érzékelő kormányzó szeptember 6-án tanácskozott Lakatos, Csatay és Hennyey miniszterekkel, továbbá a Honvéd Vezérkar főnökével. Egyetértettek abban, hogy a Kárpátok védelme illuzórikussá vált. A kialakult helyzetben vagy sürgős német segítséget kell kérni vagy fegyverszünetet.

Mikor Horthy a szeptember 7-i koronatanácson bejelentette, hogy a fegyverszünet kérése elengedhetetlenné vált, Csatay honvédelmi miniszter kompromisszumos javaslattal állt elő. Kérjenek ismét német segítséget, de ezúttal konkrét formában és határidőhöz kötötten. 24 órán belül 5 páncéloshadosztályt, s ennek teljesítésétől vagy elmaradásától tegyék függővé a fegyverszünetért való folyamodást. Vörös ugyan közbevetette, hogy egy ilyen időterminus teljesen irreális, a koronatanács elfogadta a javaslatot. A németek az ultimátumra adott másnap válaszukban megígértek, hogy 4 hadosztályt (ebből 1 páncélos) azonnal, egyet a közeli napokban küldenek, s hogy Magyarországot úgy védik majd, mint Németországot. Ennek hatására ugyan a kormány és a katonai vezetés ismét elállt a fegyverszünet kérésétől, a németek levonták a következtetést, hogy Magyarország végérvényesen megbízhatatlanná vált, kiugrásával most már számolni lehet és kell. Ribbentrop Veesenmayeren keresztül, az ultimátumra adott válasszal egy időben nyíltan megüzente Horthynak, hogy fegyveres erővel törnek le bármely, kiugrásra utaló kísérletet. Wenck altábornagy vezetésével az OKH-n belül szeptember 8-án külön vezetési törzset állítottak fel, kifejezetten Magyarország tartására, továbbá a Magyarországra ezt követően átirányított törzseket és alakulatokat Budapest körzetébe vezényelték, demonstratív jelleggel.

A III. páncéloshadtest parancsnoksága Hermann Breith páncélos tábornok vezetésével szeptember 9-én érkezett Budapestre. Másnap ezt a Sandomierz térségéből átcsoportosított 23. páncéloshadosztállyal és a Budapest térségében állomásozó 109. és 110. páncélosdandárral alárendelték ugyan a 2. magyar hadsereg-parancsnokságnak, s kilátásba helyzeték a 22. SS lovashadosztály, a 18. SS páncélgránátos-hadosztály és a Balkánon harcoló 4. SS páncélgránátos-hadosztály átcsoportosítását, de a politikai okból Budapest térségébe irányított seregtesteket Hitler véglegesen csak szeptember 12-én bocsátotta a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport rendelkezésére.

A magyar vezetés érzékelte a Budapest körüli német csapatösszevonásokat, s nem volt nehéz kikövetkeztetnie, hogy azon csapatokról van szó, amelyeket az arcvonal megerősítésére kért.

A Budapest környéki német csapatösszevonások és a Székelyföld folyamatban lévő kiürítése hatására a kormányzó szeptember 10-ére magához kérette titkos tanácsosait. A Vörös hadműveleti tájékoztatóját követő vita során kialakult az az álláspont, hogy Lakatos másnapra hívja össze a minisztertanácsot, s ott kormányzói akaratként jelentse be a fegyverszünet kérését, erről tájékoztassák a németeket, garantálva nekik a szabad elvonulást. Szó esett arról is, hogy a fegyverszüneti tárgyalások előmozdítására a kormányzóhű Náday István vezérezredest küldik ki Nyugatra.

Vörös vezérezredest szeptember 11-én {I-375.} felkérték, utazzon a német főhadiszállásra, a német szándékok kipuhatolására, egyben annak elérésére, hogy az ígért német seregtesteket Budapest térségéből a front megerősítésére csoportosítsák át.

Vörös ennek megfelelően szeptember 12-én tett látogatást Rastenburgban. Az este kezdődött értekezleten részt vett Himmler, Greiffenberg és jelen volt többek közt Friessner is.

Hitler áttekintést adott az egyes hadszínterekről. Finnország kiugrásával, illetve Románia és Bulgária átállásával kapcsolatos értékelésében megfenyegette Magyarországot: a három országhoz hasonlóan a bolsevizmus rabszolgájává válik, ha nem tart ki Németország oldalán. Elmondta, hogy megítélése szerint a Szovjetunió most a tengerszorosokhoz való kijutásra összpontosít, s hogy ez belátható időn belül szembefordítja nyugati szövetségeseivel, ami döntő fordulatot eredményez a háború menetében, Németország javára. A balkáni és magyarországi arcvonalak minden áron való tartását ennek fényében minősítette alapvetőnek, külön is kiemelve a Honvédség kitartásának fontosságát.

A háború kilátásait összességében optimistán ítélte meg. 1945 elejére nagy erejű offenzívát helyezett kilátásba, amely Magyarországról kiindulva Románia visszatérítését célozza majd.

A Honvéd Vezérkar főnöke, akit az értekezlet után Hitler négyszemközt is fogadott, egyfelől biztosította Führert a kormányzó és a magyar nemzet hűségéről és kitartásáról, kérte a négy napja megígért német katonai segítség megadását a szovjet csapatok feltartóztatására, illetve a lengyel területen harcoló magyar alakulatok hazaengedését, amire Guderian már két alkalommal is ígéretet tett. Problematikusnak nevezte a parancsnoklási viszonyokat a térségben, s kérte, hogy a magyar területen harcoló szövetséges csapatok felett magyar tábornok gyakorolja a főparancsnokságot. Ez utóbbi felvetésében Vöröst nem csupán a nemzeti büszkeség agy a katonai célszerűség vezette, hogy egy térségben egy főparancsnokság működjön. A fegyverszüneti várakozások ismeretében szerette volna saját kezében tudni az összes magyar seregtest vezetését.

Hitler ígéretet tett a kérdések teljesítésére, sőt azon felül nagy mennyiségű fegyver és lőszer szállítását is kilátásba helyezte. A hadműveleti vezetés Vörös által javasolt módját azonban kategorikusan elvetette, ragaszkodott ahhoz, hogy az német kézben legyen. Hitlert sem csupán az egy térség – egy parancsnokság elve vezérelte, hanem ekkor már készült Magyarország kiugrásának megakadályozására.

Vörös hazatérve a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács ülésén számolt be tárgyalásairól. Igyekezett meggyőzni a testületet arról, hogy a háborút folytatni kell, ezáltal meggyőzni a németeket megbízhatóságunkról, akik segíteni fogják az ország honvédő harcát. A honvédő harcok mellett a magyar vezetés azonban továbbra is folytatta a fegyverszüneti puhatolózásokat, immár elsősorban a szovjetek felé. Több nem hivatalos próbálkozás és Náday sikertelen kísérlete (szeptember 22-én az olaszországi szövetséges csapatok casertai főhadiszállására repülő vezérezredest Maitland Wilson tábornok fogadta ugyan, de a fegyverszüneti feltételekről nem tárgyalt) után, szeptember 24-én Horthy és bizalmasai döntöttek egy hivatalos fegyverszüneti bizottság Moszkvába küldéséről. Vezetőjévé Faragho Gábor altábornagyot, a csendőrség felügyelőjét nevezték ki. A delegáció szeptember 28-án indult útnak, s október 1-jén érkezett a szovjet fővárosba.

Ezek a kísérletek nem maradtak titokban {I-376.} a németek előtt: szeptember 26. és október 2. között megbeszéléssorozat zajlott Hitlernél a magyarországi helyzetről. A tanácskozások végére kialakult, hogy újabb fegyveres akciót hajtanak végre Magyarországon, ha annak vezetése megkísérli a kiugrást a háborúból. A németek az esetleges kiugrás elhárítására számoltak ugyan a Szálasi vezette Nyilaskeresztes Párt Hungarista Mozgalom puccsszerű hatalomra juttatásával, de – különösen katonai szempontból – nem bíztak mindent rájuk és az egyéb magyar szélsőjobboldali szervezetekre, nekik a hatalomátvételben csak kisegítő szerepet szántak. Szeptember 25-én Magyarország teljes területét német hadműveleti területté nyilvánították, s a 20-a utáni napokban inkognitóban Budapestre érkezett Otto Skorzeny SS-Obersturmbannführer, a 600. SS ejtőernyő-zászlóalj parancsnoka, aki már több sikeres kommandóakciót vezetett.

26-án Budapestre települt át Ulrich Kleemann páncélos tábornok, korábban Kréta szigetének parancsnoka. Törzsével átvette a német seregtestek újjászervezésének irányítását. Természetesen nem volt véletlen, hogy az akkor még az OKH közvetlen alárendeltségében lévő Kleemann-hadtesttörzs (Korpsstab Kleeman, Auffrischungsstab Kleemann) éppen a magyar fővárosba települt. Megismétlődött a két héttel korábbi szituáció, csakhogy amíg a Breith-törzset és az annak alárendelt alakulatokat néhány nap múltán a frontra vezényelték, addig a Kleemann-törzs maradt. (Később Kleemann lett a Szolnok felől a debreceni csatába október 19-én beavatkozó, akkor megalakult IV. páncéloshadtest parancsnoka, de az már a kiugrási kísérlet meghiúsítása után történt.)

Ugyancsak 26-án a 13. német páncéloshadosztályt a szintén újjászervezés alatt álló 10. páncélgránátos-, 20 páncéloshadosztállyal és 109. páncélosdandárral együtt (a 110. páncélosdandárt 25-én beosztották a 13. páncéloshadosztályba) alárendelték a Kleemann-törzsnek. Budapestre vezényelték a 17. páncélgránátos-dandár törzsét. 29-én Friessner intézkedett, hogy a 13. és 20. páncélos-, valamint a 10. páncélgránátos-hadosztály valamennyi csapatrészét vonják ki az arcvonalból és bocsássák a Kleemann-törzs rendelkezésére. Október 3-án a 109. páncélosdandárt Miskolc térségébe vezényelték át, ahol a Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály kötelékébe lépett. Október 5-én a Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály, a 109. páncélosdandárt magába foglalva a Kleemann-törzs alárendeltségébe lépett. Az október 6-án megindult szovjet tiszántúli offenzíva miatt a németek több alakulatot a fronton kényszerültek bevetni, de azért maradt elegendő katonai erejük a magyar fővárosban és környékén október 15-ére is. Közéjük tartozott az 503. Tigris osztály is, amelynek harckocsijai részt vettek a Vár ostromában, vagy a 22. SS lovashadosztály, amelynek alosztályai szállták meg a főváros stratégiai pontjainak egy részét.

A nyilasok hatalomra segítségére Budapesten külön katonai terv készült. A Panzerfaust fedőnevű akció előkészítéséről október 2–4. között a magyar fővárosban tárgyalások zajlottak Wenck altábornagy vezetésével. A megbeszéléseken részt vett Greiffenberg, Winkelmann, Kleemann, Skorzeny és a budapesti német követség képviselője, továbbá két magyar főtiszt. Közülük az egyik Beregfy Károly vezérezredes, a Póthadsereg Parancsnokság parancsnoka volt.

Közben Moszkvában megszülettek az előzetes fegyverszüneti feltételek, bár Faragho nem rendelkezett teljes körű kormányzói felhatalmazással. Ez gyakorlatilag a feltétel nélküli megadást jelentette Magyarország számára. Az ország köteles volt – többek között – Németországgal minden kapcsolatát megszakítani, illetve hadat üzenni annak. Az is szerepelt, hogy a Szovjetunió katonai segítséget nyújt Magyarországnak a német csapatok elleni hadműveletekben. Budapest a feltételeket elfogadta, s a kiugrás előkészítése érdekében kérte a Duna–Tisza közén támadó csapatok megállítását. Ezt a szovjet hadvezetés teljesítette. (A támadás felfüggesztésére kiadott parancs nem vonatkozott a 2. Ukrán Front Tisztántúlon harcoló főerőire, és az Erdélyben, Kárpátalján tevékenykedő csapatokra.) Október 11-én este Faragho altábornagy egyoldalúan parafálta a fegyverszüneti feltételeket, már csak végre kellett hajtani azokat. A végrehajtás előkészítése azonban előrevetítette a kudarcot.

Tekintve, hogy a feltételek következetes végrehajtása de jure és de facto átállást jelentett, a szovjet hadvezetés egy tájékozott és megfelelő felhatalmazással bíró vezérkari tisztet kért átküldeni a fronton, hogy vele megbeszélhessék az átállás gyakorlati kérdéseit. Október 13-án Horthy a Honvédelmi Minisztérium 21., hadifoglyokkal foglalkozó osztályának vezetőjét, Utasssy Loránd ezredest küldte át a Szeged melletti Deszkre, Malinovszkij marsallhoz. A 2. Ukrán Front parancsnoka természetszerűen nem találta megfelelően Utassy személyét, hiszen nem rendelkezett az általa kért információkkal, nem ismerte a magyar és német csapatok pontos elhelyezkedését az arcvonalban. Malinovszkij úgy küldte vissza a magyar főtisztet Budapestre, hogy újabb, megfelelő információkkal rendelkező vezérkari tiszt kiküldését kéri.

Többek között az Utasssy-misszió kudarcának tudható be az az ultimátum is, amit október 14-én Moszkvában Faraghónak adtak át, s amelyben a fegyverszünet nyilvános bejelentését követelték, legkésőbb 16-án reggel 8 óráig. Malinovszkij ugyancsak 48 órás ultimátumot adott: még ennyi ideig hajlandó magát a támadó harctevékenység leállításához tartani a Duna–Tisza közén.

Horthy 11-én Vattay jelenlétében fogadta Miklós Béla vezérezredest, a Kárpátokban küzdő 1. hadsereg parancsnokát. Tájékoztatta az előzetes fegyverszüneti feltételekről, s meghagyta neki, hogy az „1920. március 1-jei rendeletem végrehajtandó” szövegű üzenet lesz a jel a kiugrás kezdetére. Az Észak-Erdélyben harcoló 2. hadsereg parancsnokát, Veress Lajos vezérezredest képviselő Geréb László alezredesnek Vattay mondta el ugyanezt. A kormányzó, akadályoztatásának esetére Veresst jelölte ki saját helyettesítésére, mint homo regiust, csakhogy Geréb a kapott tájékoztatást a németeknek is továbbadta. A 3. hadseregtől senkit sem rendeltek be, a németbarátságáról közismert Heszlényi József altábornagyot kihagyták az előkészületekből.

A kiugrás előkészítésének ebben a fázisában már nem volt megkerülhető a Honvéd Vezérkar főnöke, akit addig kihagytak mindenből, mivel időnkénti ingadozásai ellenére a németek oldalán való továbbharcolást támogatta. Vörös meglepő intenzitással vetette bele magát az előkészületekbe, de intézkedései már elkéstek. Kivonta az 1. hadsereg kötelékéből a VI. hadtestparancsnokságot és a fővárosba rendelte. Parancsnokára, Farkas Ferenc altábornagyra {I-378.} kívánták bízni Budapest külső támadásoktól való védelmét. Farkas idejében beérkezett a fővárosba, de a kiugrási kísérlet idején passzív maradt, később pedig Szálasi egyik kormánybiztosa lett. Október 15-én csupán törzse felett rendelkezhetett, csapatai még nem voltak.

Budapest belső védelmének megszervezését a budapesti I. hadtest parancsnokára, Bakay Szilárd altábornagyra bízták. Bakayt azonban október 8-án a németek elrabolták. Ez azzal függött össze, hogy az igen agilis tábornok személyesen vezette a két nappal korábban a Zách utcai laktanyában leleplezett nyilas szervezkedés résztvevőinek kihallgatását. A helyettesítésére felrendelt Aggteleky Béla altábornagy nem rendelkezett kellő ismerettel és persze idővel. Október 15-én saját helyettese, Hindy Iván vezérőrnagy tartóztatta le. Ugyanez a sors érte a kormányzó számára szintén feltétlen megbízható dr. Hardy Kálmán vezérfőkapitányt, akinek az alárendeltségébe tartozó Honvéd Folyami Erők ennélfogva nem tudtak részt venni a kiugrás biztosításában.

Vörös intézkedett csapatok Budapestre irányítására is, de a végrehajtásra kevés volt az idő. Ezért nem érkezett be a fegyverszünet bejelentéséig az 1. hadsereg arcvonaláról kivont 10. gyaloghadosztály és 1. ejtőernyős zászlóalj. Intézkedett továbbá 12-én arról is, hogy minden gördülő csapatszállítmányt, tekintet nélkül annak eredeti rendeltetésére, Budapestre kell irányítani. Ezen utóbbi csapattöredékek összesített ereje sem volt azonban számottevő.

Bár a fővárosban volt a szegedi 9. gyalogezred II. zászlóalja, Horthy, mint ezredtulajdonos és egykori szegedi fővezér legnagyobb meglepetésére erre az alakulatra sem lehetett számítani. Parancsnoka, Mészáros István ezredes az elsők között állt át a nyilasokhoz. Később ő lett Szálasi testőrségének parancsnoka, miután az eredeti Testőrséget a Szent László hadosztályba sorolva, mint testőrlövész-zászlóaljat a frontra vezényelték.

Vörös 12-én parancsot adott ki az 1. és a 2. hadsereg visszavonulására is, amit Guderian azonnal igyekezett hatálytalanítani. A két vezérkari főnök erőpróbája igazából nem bírt jelentőséggel az események menetére, miután mindkét hadsereg közvetlen harcérintkezésben állott a szovjet csapatokkal. Gyors elszakadásuk emiatt egyébként is megvalósíthatatlan lett volna, s akkor meg nem is szóltunk a szomszédos német hadseregek esetleges reagálásáról: északról délre az 1. német páncélos, az 1. magyar, a 8. német, a 2. magyar, a 6. német és a 3. magyar hadsereg helyezkedett el. Az utóbbi visszavonulására egyébként Vörös nem adott parancsot, egyrészt Heszlényi miatt nem, másrészt azért, mert eleve túl közel állt Budapesthez. A szovjet támadás leállítása viszont csupán a 3. hadsereg arcvonalát érintette.

Az, hogy október 12-étől (három napon át) ismét és erőteljesen beavatkozott a hadműveleti szintű irányításba, jelentős szerepet játszott abban, hogy október 15-én a harcok folytatására vonatkozó parancs is az ő nevével ment ki. A Honvéd Vezérkar főnöke egyébiránt megsértődött és 14-én délelőtt Balatonalmádiban a Hadiakadémia kihelyezett végzős évfolyamának tartott katonapolitikai tájékoztatót. Két intézkedését ugyanis negligálták. Egyfelől javasolta a kormányzónak, hogy az 1. hadsereg parancsnokának törzsszállásán {I-379.} jelentse be a fegyverszünetet, s elrendelte a kormányzói különvonat, a Turán előkészítését. Lakatos javaslatára azonban Horthy elutasította a huszti utazás tervét. Másfelől 14-ére Szatmárnémetibe rendelete az 1. és 2. hadsereg parancsnokát és vezérkari főnökét eligazításra. Ezt a kormányzó azért utasította el, mert Vattay az október 11-i várbeli eligazításra hivatkozva feleslegesnek minősítette.

A kiugrási kísérlet biztosítására bent a fővárosban, illetve elővárosaiban igen kevés katonai erő állt rendelkezésre. A parancsnokok, Aggteleky és Hardy kiiktatása után Lázár Károly altábornagy, a Testőrség parancsnoka lehetett csak, aki az érvényben lévő karhatalmi szabályzat alapján elláthatta a budapesti karhatalmi csoport parancsnokságát, karhatalmi felriasztás esetén. A kiugrási kísérlet biztosítása pedig ilyen esetnek is számíthatott, jóllehet, szó szerint karhatalmi riadót senki sem rendelt el október 15-én.

Lázár a Testőrségen kívül mindössze a „Budapest” őrzászlóaljjal, két műszaki zászlóaljjal, egy folyamőrosztállyal (zászlóaljjal), néhány állásban lévő, így lekötött légvédelmi üteggel és a HM-őrszázaddal rendelkezhetett, amikhez 7 páncélgépkocsi, néhány páncéltörő és légvédelmi löveg, valamint aknavető tartozott. Mindent összeszámolva Lázár nem egészen 2000 katonára számíthatott. Katonailag a Tigris harckocsik fedezetével felvonuló németekkel szemben, akik a főváros felé menetben lévő 24. páncéloshadosztályt is ideszámítva 25 ezer fővel rendelkeztek a főváros birtokbavételére ekkora erőnek nem voltak esélyei.

Vörös 14-én este jelentkezett a Várban. Másodszor is javasolta a kormányzónak, hogy utazzon Husztra, azonban Horthy azt ismét elutasította Vattay Horthy jelenlétében utasította Ibrányi Mihály altábornagy hadosztályparancsnokot, hogy intézkedjen a Lengyel Főkormányzóság területéről éppen visszatérőben lévő és Kecskemét körzetében kirakodást folytató 1. lovashadosztály Budapestre vezénylésére, azonban a seregtest összpontosítására és beérkezésére sem maradt elegendő idő. Ráadásul Ibrányi nem igyekezett a végrehajtással. Az elitalakulatnak számító lovashadosztállyal (október 2-től huszár-) és az Esztergom, Vác, Aszód térségében települt 1. és 2. páncélos póthadosztállyal együtt a magyar csapatok létszáma is elérte a 25 ezret, csakhogy ezek tétlenek maradtak.

A kormányzó október 14-én reggel határozta el a fegyverszünet 15-i bejelentését. (A 48 órás ultimátumról csak ezt követően szerzett tudomást.) A bejelentés időpontjáról nem tájékoztatta előre az 1. és 2. hadsereg parancsnokát, lehetetlenné téve a két tábornak gyors és határozott intézkedését.

14-én este Horthy, Lakatos nyomására a már kész államfői beszédből törölte azt a tagmondatot, hogy „…a németekkel a mai naptól kezdve Magyarország harcban levőnek tekinti magát.” Ráadásul másnap a rádióban a „fegyverszünetet kötöttünk” kifejezés „fegyverszünetet kötünk” formában hangzott el. Mindkettő kimondásának pedig nagy jelentősége lett volna, nem csupán azért, mert a Faragho által aláírt előzetes fegyverszüneti feltételekben benne foglaltattak, hanem azért, mert kihagyásuk lehetőséget adott egy olyan értelmezésre, hogy a fronton lévő magyar csapatok (átállás helyett) egyelőre folytassák a harcot a szovjet csapatok ellen.

Október 15-e eleve rosszul kezdődött. Reggel fél kilenckor Skorzeny kommandója tőrbe csalta és elrabolta ifj. Horthy Miklóst. A hetven év feletti kormányzó tetterejét ez nagy mértékben csökkentette, az elkövetkező sorsdöntő {I-380.} két napban szinte minden megnyilvánulásából kicsengett fia féltére.

10.30-kor összeült a koronatanács. A kormányzó bejelentette, hogy fegyverszünetet kér (sic!). Ez még így is nagy meglepetést okozott egyes minisztereknek. Vörös tájékoztatót tartott a hadműveleti helyzetről. Ismertette Guderian táviratát, amelyben a Honvéd Vezérkar főnöke intézkedéseinek visszavonását követelte 15-én 20 óráig, ellenkező esetben kilátásba helyezte, hogy a magyar szuverenitás ellenében foganatosít intézkedéseket a német hadműveleti vezetés biztosítására. A kormányzó kimondta, hogy Magyarország elvesztette a háborút.

A koronatanács ülése pontosan délben félbeszakadt, mert megérkezett Veesenmayer, akit Horthy azért kéretett magához, hogy tájékoztassa a fegyverszünet kéréséről. A kormányzó a miniszterelnök és a külügyminiszter jelenlétében tárgyalt a teljhatalmú birodalmi követtel. Veesenmayer tiltakozni próbált, de nem jutott mondanivalójának végére, mert Horthy számon kérte tőle fiának elrablását. Veesenmayer vita közben arra kérte a kormányzót, mielőtt visszavonhatatlan dolgot cselekedne, fogadja a Hitler személyes üzenetével érkező követet. Horthy erre hajlandónak mutatkozott.

A kormányzó 13 óra után négyszemközt fogadta Hitler különmegbízottját, Rudolph Rahnt. Rahn a Német Birodalom Olasz Szociális Köztársaságba akkreditált teljhatalmú követe volt. Horthyval arról tárgyalt, miként lehetne elkerülni, hogy a szovjet csapatok a németek hátába kerüljenek. Horthy egyenesen kérte Rahnt a német csapatok elvonulásának kieszközlésére, hogy ne kelljen a Honvédségnek azokat megtámadnia. Rahn az időnyerés céljából azt válaszolta, hogy ez a német kormány döntésének függvénye, s kérte a kormányzót, hogy a döntés meghozataláig a magyar csapatok ne nyissák meg az arcvonalat. Horthy ezt lehetségesnek tartotta, s hozzájárult, hogy Rahn ez ügyben tárgyaljon Lakatossal. Lakatos délután több fordulóban tanácskozott is Rahnnal és Veesenmayerrel.

A kormányzó Veesenmayerrel és a Rahnnal folytatott tárgyalásai közben fontos események történtek. Amint Veesenmayer távozott, Horthy engedélyt adott kiáltványának beolvasására, ami Hlatky Ede, a Magyar Rádió kormánybiztosának feladata volt. Ambrózy Gyula kabinetiroda-főnök, aki intézkedett Hlatky felé, meggyőzte a kormánybiztost, hogy a proklamációt a miniszterelnöki ellenjegyzés hiánya ellenére is beolvastathatja. Horthy, Lakatos és Hennyey visszatértek a koronatanácsba. Ott a kormányzó utasította vöröst az október 11-én meghatározott jelmondat leadására az 1. és a 2. hadsereg parancsnokának. Ugyanezekben a percekben a másik oldal is akcióba lendült. Hindy Iván vezérőrnagy felszólította a nyilasokhoz való csatlakozásra Aggteleky Béla altábornagyot, a budapesti I. hadtest parancsnokát, aki előzőleg parancsot adott a Citadella visszafoglalására a németektől. Aggteleky erre nem volt hajlandó, Hindy letartóztatta. Megtörtént az egyik kulcsember kikapcsolása.

Horthy éppen Rahnnal tárgyalt, amikor 13.10-kor elhangzott proklamációja a rádióban. A kiáltványt követő hadparancs felszólította az összes kinevezett parancsnokot a kormányzóra tett esküjének megtartására. A kormányzó a koronatanács feloszlatása után visszavonult a királyi palotába, kikapcsolva önmagát az események irányításából.

Vörös Pogány Imre ezredesen, a Kormányzó Katonai Irodája főnökének helyettesén keresztül intézkedett a megbeszélt jelmondat leadására. Ezt azonban fél kettő és kettő között Kapitánffy {I-381.} Albin vezérkari őrnagy megakadályozta. Nem sokkal később a Honvéd Vezérkar híradó osztályának vezetője, Porzezinszky Ádám ezredes olyan utasítást adott, hogy tilos a csapatok felé továbbítani bármilyen, a kormányzóságról érkező parancsot vagy közleményt. Nádas Lajos vezérkari ezredes, a Honvéd Vezérkar 1. (hadműveleti) osztályának vezetője távmondatot adott le mindhárom hadsereg-parancsnokságnak, hogy a kormányzói proklamációt nem szabad fegyverszünetként értelmezni (vagyis a harcot folytatni kell), s további parancsnok fognak érkezni. A vezérkari főnök nevében 14.50-kor hadparancsot adtak le a csapatoknak a harc folytatásáról.

14 órakor még egyszer, utoljára elhangzott a rádióban Horthy proklamációja. Három óra körül a németek és nyilasok megkezdték a főváros stratégiai pontjainak megszállását. Négy óra után elfoglalták a Rádiót. 16.-15-kor már felhívást olvastak be, hogy Beregfy Károly vezérezredes azonnal jelentkezzen Budapesten.

Vörös három után érkezett vissza szolgálati helyére. Helyettese, László Dezső altábornagy vezetésével beosztottai számon kérték, majd sarokba szorították a Honvéd Vezérkar főnökét. Vörössel új hadparancsot fogalmaztattak, ami 17.20-kor elhangzott a Rádióban: „A Kormányzó Úr rádiószózatában elhangzottakat senki se értelmezze úgy, hogy a magyar hadsereg letette a fegyvert. Mind ez ideig csupán fegyverszüneti tárgyalásokról van szó, amelyeknek kimenetele még bizonytalan. Ezért minden katona és egység változatlan erővel folytassa a harcot bármilyen oldalról jövő támadással szemben.” A hadparancs megfogalmazását követően őrséget állítottak Vörös ajtaja el, majd 16-án aláírattak vele egy nyilatkozatot, hogy nem szegül szembe Szálasival. Ezután szabadon Balatonfüredre távozott, majd október végén átszökött a szovjet oldalra.

A csapatokat Horthy proklamációja teljesen váratlanul érte. A tisztek nem tudták, hogyan kell értelmezniük a hallottakat. Az elhangzott kormányzói hadparancs sem igazította el őket, hiszen abban esküjük teljesítésére hívták fel őket, de nem intézkedtek konkrét teendőikre. Az esküt pedig úgy is lehetett és kellett értelmezni, hogy folytatniuk kell hazájuk védelmét az idegen hatalmak beözönlő hadseregeivel, tehát a szovjettel és a románnal szemben. Vörös öt óra utáni hadparancsa pedig egyértelműen elrendelte a harc folytatását. Igaz, ott volt a „bármilyen oldalról” jelző is, de ezt a tisztek túlnyomó többsége nem értelmezte úgy, hogy I. és II. világháborús szövetségese, a német hadsereg ellen kellene felvennie a harcot. Most köszönt vissza az, hogy a kormányzói proklamációból kihagyták a Németországgal való szembefordulásra vonatkozó mondatot.

Hallván a kormányzói proklamációt, de meg nem kapván a megbeszélt jelmondatot, Miklós Béla vezérezredes, az 1. hadsereg parancsnoka rádión kereste a Várat. Vattayval tudott beszélni, akitől először hallotta meg a 11-én megbeszélt jelmondatot. Másnap reggel telefonon beszélt Vörössel, akitől a harc folytatására kapott parancsot, továbbá arra, hogy tegyen eleget az 1. német páncéloshadsereg parancsnoka, egyben hadműveleti elöljárója, Gotthard Heinrici vezérezredes meghívásának. Miklós vezérezredes, vezérkari főnökével, Kéri Kálmán vezérkari ezredessel együtt átment a szovjet oldalra, megbeszélni az együttműködés kérdéseit, de ezzel magára hagyta a vezetésére bízott hadsereget. A 17-én megérkező László Dezső altábornagy minden nehézség nélkül átvette az 1. hadsereg parancsnokságát.

{I-382.} Veress Lajos vezérezredes, a 2. hadsereg parancsnoka Pogány ezredest, Vattay helyettesét érte el. Pogány leadta Veressnek az átállást jelentő jelmondatot. Érdemleges intézkedések megtételére azonban nem marad ideje, mert saját vezérkari főnökének közreműködésével a 8. német hadsereg vezérkari főnöke letartóztatta. A kormányzó akadályoztatásának esetére megbízott homo regiust kikapcsolták az eseményekből. Október 17-én Major Jenő altábornagy átvette a hadsereg parancsnokságát.

A 3. hadsereg parancsnoka, Heszlényi József altábornagy a helyén maradt. Néhány, a németek és a nyilasok szempontjából megbízhatatlan tisztet letartóztattak vagy leváltottak.

Október 15-én délután négy óra közül Szálasit átvitték a német követségre, a Várba. Megkezdődött a kormányalakítás. Ekkorra az utcákat már a németek és a nyilasok uralták. Sorra fordították át, kihasználva a kormány tétlenségét, a Budapesten lévő katonai, csendőri és rendőri alakulatokat.

A Testőrség parancsnoka, Lázár Károly altábornagy, akihez eljutottak a hírek a németek és nyilasok mozgásáról és az átállásokról, intézkedett a Vár lezárásra. A mintegy 300 fős Testőrség védőállásokat foglalt, a felvezető utakra és a kapukba aknazárat telepítettek. Belülre került a német követség is. Erich von dem Bach-Zelewsky SS-Obergruppenführer, a Panzerfaust (a budapesti katonai fellépés) október 13-án a magyar fővárosba érkezett parancsnoka este nyolc előtt 23 óráig szabott határidőt az aknazár felszedésére, ellenkező esetben kilátásba helyezte a Vár megtámadását. Veesenmayer diplomatikusabb volt: arra való hivatkozással, hogy ne korlátozzák a német követséget szabad mozgásában, elérte, hogy Lakatos utasítására Lázár a Bécsi-kaput megnyittatta. A Várba szorult magyar vezetőknek nem volt tudomásuk arról, hogy Szálasi is a német követségen tartózkodott.

Este 21.40-kor a Rádióban beolvasták Szálasi proklamációját a hatalom átvételéről és a harc folytatásáról német oldalon. Megismételték Vörös hadparancsát is, ami a csapatoknál azt a benyomást keltette, hogy csak a politikai vezetés csúcsán történt változás, a Honvédségében nem. Végezetül beolvasták a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség felhívását a fegyveres harcra.

Október 16-án hajnalban a németek megindultak a Vár ellen. A Testőrség ellenállt, a kirobbant húszperces tűzharcban 2 testőr és 7 német katona elesett. A magyar katonák csak Lakatos utasítására tették le a fegyvert.

A németek által támogatott nyilas hatalomátvétel 16-án estére teljessé vált.