A Délvidék visszafoglalása

A magyar és jugoszláv kormány között ugyan sor került az örökbarátsági szerződés megkötésére, azonban a magyar katonai vezetés a délszlávokhoz való közeledés ellenére sem tartotta kizártnak a balkáni konfliktust, amiből Magyarország nem maradhat ki. Habár nem volt tudomásuk a Barbarossa-terv előkészületeinek megkezdéséről, lehetségesnek tartottak egy német–szovjet fegyveres összecsapást, igaz, elsősorban a Balkán feletti uralomért. A meg nem szűnő csapatszállítások, melyek most már Bulgáriára is kiterjedtek, Werthben erősítették a hitet, hogy egy olyan hadjárat felvonulásának szemlélője, melyben nem tartanak igényt a magyar csapatok részvételére. A honvédelmi miniszter 1941. januári németországi látogatása során Hitler közölte vele, hogy a honvédség jelen feladata csak a Kárpátok védelme.

Március elején a figyelem újra Jugoszlávia felé összpontosult. A belgrádi magyar követ március 8-án jelentette, hogy a németek bulgáriai bevonulása miatt feszült hangulat uralkodik Belgrádban, a hadsereget mozgósították. Hitler úgy tudta feloldani az ellenségessé váló helyzetet, hogy a német diplomáciai nyomásnak engedve a jugoszláv kormány március 24-én csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. A viszonylagos nyugalom mindössze három napig tartott, mert március 27-én Dusan Simovic tábornok vezetésével megdöntötték a németbarát kormányt. A jugoszláv fordulat új helyzetet teremtett a térségben. A szovjet elleni előkészületeket megzavaró délszláv állam lerohanása elkerülhetetlenné vált.

Március 27-én Hitler magához kérette Sztójay Döme berlini magyar követet. Közölte vele, hogy Németország számára nem kívánatos a Jugoszláviában kialakult helyzet, ezért megsemmisíti az országot. A területi követelések, melyekről a magyar politika a balkáni béke érdekében korábban lemondott, most aktuálissá válhatnak. Kérte, hogy tolmácsolja Horthynak: „Magyarország revíziós igényeit teljes mérvben elismeri, éspedig addig a határig, amelyet ő Főméltósága maga szab meg”. Támogatását ígérte a fiumei szabadkikötő megszerzése ügyében is, pedig arra az olaszok is igényt tartottak. Hitler Horthyra bízta, hogy tesz-e katonai lépéseket.

Sztójay március 28-án Budapestre repült s Teleki és Bárdossy jelenlétében tolmácsolta a kormányzónak Hitler üzenetét. A Werth Henrik bevonásával megtartott tanácskozáson Teleki a nemrég megkötött örökbarátsági szerződés megszegésének és ennek nyomán a háborúba sodródás veszélyének lehetőségével, valamint a magyar haderők a szovjet és román fenyegetettség indokolta megőrzésének fontosságával igyekezett mérsékelni és visszatartani Horthyt a maradéktalan felajánlkozástól. A tanácskozás úgy döntött, hogy a háromhatalmi egyezmény alapján engedélyezik a német csapatok magyarországi átvonulását és a magyar légibázisok használatát. A jugoszláviai hadműveletekhez történő magyar csatlakozás eldöntését pedig a Legfelső Honvédelmi Tanácsra bízták. A még aznap összehívott minisztertanács ugyancsak engedélyét adta a német átvonuláshoz, de a magyar fegyveres jelenlétet csak a Duna–Tisza közötti térségben tartotta elképzelhetőnek abban az esetben, ha a Jugoszláv államalakulat felbomlik, a horvátok kikiáltják állami függetlenségüket és a délvidéki magyarság veszélyhelyzetbe kerül. {I-340.} Sztójay visszatérve Berlinbe Horthy nevében biztosította a Führert, hogy Magyarország „ugyanazt a politikai vonalat követi, és változtathatatlan hűséggel áll, erejéhez képest a Német Birodalom mellett.”

Hitler március 28-án kiadta 25. számú utasítását a Jugoszlávia és Görögország elleni hadműveletekre és elrendelte annak azonnali végrehajtását. Az utasítás tartalmazta a Luftwaffe és a német szárazföldi erők Magyarországon történő felvonulásának s az innen indítható hadműveleteknek terveit és időpontját. Számított a szükséges magyar csapatok mozgósítására, hogy azok a Horvátországban és a Bánátban támadó német csapatokkal együttműködve az általuk közrefogott Duna–Tisza közötti területet elfoglalhassák.

Paulus altábornagy, a Wehrmacht főparancsnokságának (Oberkommando der Wehrmacht, OKW) főszállásmestere március 30-án Budapestre érkezett, hogy Werthtel és László Dezső tábornokkal, a vezérkar hadműveleti osztályának vezetőjével, az együttműködés részleteit megbeszélje. Megállapodtak, az alá- és fölérendeltségi viszonyokban, valamint, hogy a honvédség időben mozgósít és április 12-től részt vesz a hadműveletekben. Pontosították a német csapatok átvonulásának részleteit. Paulus végül közölte Werthtel, hogy Kurt Himer vezérőrnagy vezetésével német összekötő törzs érkezik Budapestre.

Werth ezt követően saját hatáskörében megtette az előzetes mozgósítási intézkedések. Ez annál is inkább sürgős volt, mert az amúgy is lassú műveletet a vasúton és közúton folyó német csapatmozgások is zavarni fogják. A kormány azonban nem adta hozzájárulását a mozgósítás elrendeléséhez, mire Werth a Legfelső Honvédelmi Tanács összehívását kérte, mely április 1-jén össze is ült. A testület megerősítette a március 28-án született döntést, miszerint a magyar alakulatok csak Jugoszlávia szétesése után indulhatnak meg, s a katonai akció csak Duna–Tisza közti területre korlátozódhat. Horthy utasította a vezérkar főnökét a magyar–német katonai tárgyalások lebonyolítására, s öt hadtest mozgósítási előkészületeinek megtételére. A mozgósítás elrendelését magának tartotta fenn, s a csapatok feletti parancsnoklást is hatáskörébe vonta. Teleki pesszimista véleményét igazolta Barcza április 2-i újabb jelentése, mely szerint a brit kormány úgy döntött, hogy Nagy-Britannia a német átvonulás engedélyezése esetén megszakítja Magyarországgal a diplomáciai kapcsolatokat, magyar fegyveres beavatkozás esetére hadiállapotot helyezett kilátásba. A német csapatok átvonulása ekkor már folyamatos volt. A hír hallatán, átlátva a politikájának kudarcát, Teleki összeomlott és április 3-án hajnalban öngyilkosságot követett el.

A miniszterelnök halála napján Horthy jóváhagyásával megkezdődött a IV. és V., valamint a gyorshadtest, továbbá a légi- és légvédelmi erők s a folyamőrség mozgósítása. Ezt a németek sürgetésére április 5-én kiterjesztették az I. hadtestre, s más egyéb alakulatokra is. Ugyanaznap Himer és törzse is megérkezett Budapestre. Első intézkedései közé tartozott közvetíteni azt a kérést, hogy a Tiszától keletre felvonuló 19. gyalogdandárt vonják vissza a nyugati partra. A Tisza legyen a sávhatár a magyar csapatok és a Bánát ellen felvonult XXXI. német hadtest között. Az intézkedést a feszült magyar–román viszonnyal indokolták.

Április 6-án a Bulgáriában állomásozó német csapatok megkezdték offenzívájukat Jugoszlávia ellen. Közel 1000 repülőgép támadta Belgrádot és más célpontokat. A német támadás már első nap jelentős tért nyert.

{I-341.} A magyar vezérkar a támadás hírére igyekezett meggyorsítani a mozgósítást és a csapatok felvonulását, nem akarták „lekésni” a németek Bánát irányába tervezett offenzíváját.

A magyarországi német felvonulás, valamint a magyar légi bázisok használata kiváltotta a jugoszláv légierő aktivitását is, amely április 7-én támadást hajtott végre Szeged, Pécs és Siklós ellen.

Április 8-án támadásba lendült a Dél-Dunántúlon összpontosított XXXXVI. Német páncéloshadtest. Barcsnál átkeltek a Dráván és hídfőt alkottak. A nyugat felől érkező német csapatok április 10-én már elfoglalták Zágrábot. Április 9-én Himer személyesen adta át a kormányzónak Hitler kérését: a magyar csapatok törjenek előre és vegyék birtokba a Dunától és Drávától északra lévő területeket. A XXXXI. hadtest támadását a Duna–Tisza közén magyar csapatoknak kell támogatni. Még április 9-én Erdmannsdorff követ megjelent Bárdossynál és kérte, hogy Magyarország szakítsa meg kapcsolatait Jugoszláviával és Görögországgal. Ugyanezt kérte Berlinben Ribbentrop Sztójaytól. Hangsúlyozta „a gyors, erélyes és elszánt cselekvés szükségét, mely Jugoszlávia összeomlását fogja eredményezni”.

Április 10-én Sladko Kvaternik nyugalmazott vezérkari ezredes bejelentette az önálló Horvátország megszületését, így a magyar csapatok a kormány előzetes döntésének megfelelően megkezdhették hadműveleteiket.

Április 11-én a kormányzó kiáltvánnyal fordult az ország népéhez és a hadsereghez. Bejelentette a délvidéki katonai akciót, melyet a jugoszlávok szerződésszegésével és fenyegető katonai magatartásával indokolt. Ugyanezen a napon a 3. hadsereg (Gorondy-Novák Elemér altábornagy) alárendeltségébe tartozó seregtestek megkezdték előrenyomulásukat. Feladatuk az volt, hogy a Belgrád irányába törő XXXXI. német hadtestet biztosítsák úgy, hogy verjék szét a Bánátban állomásozó 1. jugoszláv hadsereg 3 gyalogos- és 1 lovashadosztályát. Április 14-én már elérték a kitűzött célokat, befejezték a Duna–Tisza közének és a Muraköz megszállását. A gyors sikerben a dezorganizálódó és bekerítéstől félő jugoszláv csapatok visszavonulása is közrejátszott.

A magyar kormány, eredeti szándéka ellenére, német kérésre mégis beleegyezett a magyar csapatok Duna vonalán túli jelenlétébe. Április 12-én ugyanis Jodl vezérezredes, az OKW hadműveleti osztályának vezetője utasította Himert: érdeklődje meg, hogy a magyar kormány hajlandó-e egy rövid időre a gyorshadtestet az 1. német páncéloscsoport alárendeltségében Szarajevó irányában alkalmazni. Werkmeister német követségi tanácsos 13-án tolmácsolta Horthynak Hitler kérését. Bárdossy közölte a kormányzóval aggályait, hogy Horthy 11-én kiadott kiáltványa hangsúlyozta, hogy „katonáim akciója nem a szerb nép ellen irányul”. Horthy a német kérést nem utasította el. Werth ugyanaznap memorandumot nyújtott át az aggodalmaskodó kormánynak. Úgy vélte, hogy szükséges a magyar csapatok további bevetése, mert annak megtagadása esetén kockáztatjuk az eddig elért sikert is. A Legfelső Honvédelmi Tanács döntését idejétmúltnak minősítette, s kifejtette, hogy Magyarország a katonai szövetség keretében elfogadta a német legfelső katonai vezetést, amit feltétlenül tartani kell.

A magyar vezérkar Horthytól és a kormánytól végül megkapva a hozzájárulást, megkezdte az 1. és 2. gépkocsizódandárok összevonását, s április 16-án Eszéknél átkeltek a Dráván. Feladatuk a német 8. páncélos hadosztály leváltása. {I-342.} A dandárok április 18-ig Karlovácig, egyes részeik Valjevóig jutotta el. Itt érte a német 1. páncéloscsoport-parancsnokság távirata, mely leállította a további előrenyomulást. Megkezdődtek a fegyverszüneti tárgyalások, majd a gyorshadtestet április 23-án kivonták Szerbiából.

Magyarország bekapcsolódása a német–szovjet háborúba

A Jugoszlávia elleni hadművelethez való csatlakozással a magyar kormány egyértelműen Németország mellett kötelezte el magát, s felszámolta a Teleki Pál által képviselt fegyveres semlegesség politikáját. E német szövetség szükségességében teljes volt az összhang a magyar politikai és katonai vezetés között, ennek szorosabbá fűzését, kölcsönös és garanciális politikai és katonai szerződésekkel való megerősítését illetően azonban különböztek az álláspontok.

A magyar katonai vezetés – élén Werth Henrik gyalogsági tábornokkal, a Honvéd Vezérkar főnökével – a német hadvezetéssel való kapcsolat még fokozottabb elmélyítésére törekedett. Legfőbb célja az volt, minden alkalmat megragadni a honvédség felajánlására a német hadsereg Szovjetunió elleni, részleteiben előtte ugyan ismeretlen, hadjáratához. Álláspontja szerint kizárólag ezen akcióhoz való fenntartások nélkül, időben és megfelelő erőkkel végrehajtott csatlakozás lehet a maradéktalan revíziós siker útja. A tervezett német hadművelet részleteiről szerzett egyre több nem hivatalos információ hatására a magyar katonai vezetés 1941 májusában elérkezettnek látta az időt a kezdeményezés megragadására.

Werth gyalogsági tábornok előbb május 6-i, majd június 14-i memorandumában fejtette ki véleményét és elképzeléseit a német–szovjet viszony közeli alakulásáról, s az ezzel kapcsolatosan követendő magyar kül- és katonapolitikáról. A miniszterelnöknek eljuttatott átiratában határozott biztonsági politikát követelt, s javasolta a magyar részvétel felajánlását a közelgő német–szovjet összeütközéshez. Sürgette a szükséges lépések meghozatalát a hadsereg felkészítéséhez, s csendben történő mozgósításához. A két memorandum hangja meglehetősen éles volt, s a magyar kormányt tette felelőssé a majdani következményekért a várható német hadműveletekhez való csatlakozás elmaradása esetén. A honvédségnek háborúban való alkalmazására ösztönözte a magyar katonai vezetést az is, miszerint – Hitler döntésével ellentétben – a német vezérkar szívesen vette, ha a Honvéd Vezérkar előkészületeket tesz, hogy amennyiben a hadműveletek alakulása megkívánja, felajánlhassa szolgálatait.

A politikai vezetés nem akceptálta a Honvéd Vezérkar elképzeléseit. A német kormány hivatalos közlései, megkeresései hiányában várakozó álláspontra helyezkedett a lehetséges német–szovjet háborúban való magyar részvétellel kapcsolatban. A második Werth-memorandum megvitatására összehívott minisztertanács elvetette a Németországnak nyújtandó magyar katonai segítség felajánlását, s Bárdossy László miniszterelnököt, egyben külügyminisztert egyre jobban irritálta a Honvéd Vezérkar főnökének azon törekvése, hogy saját elképzeléseit és javaslatait mindenáron érvényre juttatva illetéktelenül beleavatkozzon a magyar kül- és katonapolitika alakításába.

A június 22-én megkezdődő oroszországi hadműveletekig a magyar politikai vezetés, Bárdossyval az élén több ízben érdeklődött a Magyarországtól várt {I-343.} esetleges német igények, kérések felől, de külügyi vonalon még az offenzívát követő napokban is elutasító válaszokat kapott. Hitler nem akarta, hogy Magyarországnak újabb ígéretet kelljen tenni a háborúban való részvételéért, ugyanakkor remélte, hogy amennyiben Románia részt vesz a hadműveletekben, Magyarország is előbb-utóbb – a hátrányba szorulás elkerülése érdekében – a maga jószántából csatlakozni fog. A Budapesten ez idő alatt megforduló német katonai vezetők, köztük Halder vezérezredes, a német szárazföldi erők (Berkommando des Heeres, OKH) vezérkari főnöke ugyanakkor a magyar katonai vezetés előtt mindannyiszor kifejtették, hogy bárminemű katonai segítséget szívesen vesznek. Azt sem tartották kizártnak, hogy már a hadjárat első napjaiban is szükség lehet a magyar csapatok közreműködésére a Kárpátok előterében levő szovjet seregtestek lekötésében. A lengyel főkormányzóságból támadó Közép és a Romániából támadó Dél Hadseregcsoport (Heeresgruppe Süd) között ugyanis hadműveleti hézag volt.

1941. június 22-én kezdetét vette a Barbarossa-tervben rögzített, Szovjetunió elleni német offenzíva. Olaszország és Románia még aznap hadat üzent, s a román csapatok aznap, az olaszok később bekapcsolódtak a támadásba. Szlovákia 23-án, Finnország és Horvátország 25-én üzent hadat és küldött csapatokat. A román és finn erők számottevőek voltak, a többi országé jelképes. A tétlenségre ítélt magyar kormány 23-án megszakította diplomáciai viszonyát a szovjet állammal, ezzel kívánt gesztust tenni Németországnak. A Honvédség lezárta a magyar–szovjet határt.

A Kassa ellen végrehajtott – részleteiben máig fel nem derített – bombatámadás teremtette meg az alkalmat Magyarország hadba lépésére. 1941. június 26-án 13 óra 6 és 8 perc között egy hitelesen még nem igazolt típusú és nemzeti hovatartozású, 3 bombázógépből álló repülőraj DK–ÉNy-i irányú repülés közben, alacsony magasságból sorozatvetéssel 29 bombát oldott ki a város felett. A légitámadás jelentős személyi (32 halott, 82 sebesült) és anyagi (24 lakóházban, a Postapalotában, 2 laktanyában, s az út- és közműhálózatban 3 millió pengő értékre becsült) veszteséget okozott. Hasonló megtorló jellegű bombatámadásokat június 22-ét követően szovjet repülőgépek hajtottak végre, melyek elsősorban román és szlovák városokat támadtak. A nap folyamán nemcsak Kassa felett jelentek meg ellenséges repülőgépek, hanem három szovjet vadászgép 12 óra 10 perckor Rahónál támadást intézett a Körösmező–Budapest között közlekedő gyorsvonat ellen.

A magyar politikai és katonai vezetés olyan információkat kapott, melyek szerint a bombatámadásokat szovjet gépek hajtották végre, ám a diplomáciai kapcsolat megszűnte miatt kérdést nem intézhetett a szovjet kormányhoz. A döntést ezek után Horthy kormányzónak kellett meghoznia, aki a bombatámadás hírén felháborodva, s annak szovjet irányultságáról hamar meggyőzetve az 1920. évi XVII. tc. 2. §-ának 2. bekezdésében biztosított jogával élve a felelős kormány és az országgyűlés utólagos hozzájárulásának kikérése mellett elrendelte a honvédségnek a határon túl történő harcba vetését és a hadiállapot beálltának kimondását. A kormány az államfői döntést még aznap délután jóváhagyta, s Bartha Károly honvédelmi miniszter a honvédség részleges mozgósítását (a gyorshadtestét) kérte. Ezt követően 1941. június 27-én az Országgyűlés alsóházában a miniszterelnök bejelentette, hogy az országot ért, nem provokált támadás következtében a hadiállapotot Szovjetunió {I-344.} és Magyarország között beállottnak tekinti. A parlamentben a bejelentést tapssal és lelkesedéssel fogadták, s a magyar királyi Honvédség csapatai rövidesen megindultak a Szovjetunió ellen.

A Honvédség jelképesnek induló, majd komoly hadműveletekbe is torkolló részvétele a Wehrmacht Szovjetunió elleni hadjáratában 1941. június 27-én vette kezdetét. A Kassa elleni bombatámadás megtorlásaként a magyar légierő gépei határ menti szovjet városokat támadtak, s a magyar hadvezetés megkezdte a Kárpátalján diszlokáló, június 26-án mozgósított, már korábban készültségbe helyezett szárazföldi csapatainak felkészítését. A visszacsapásra kijelölt harccsoport Kárpát-csoport néven, 40 ezer fővel, Szombathelyi Ferenc altábornagynak, a kassai VIII. hadtest parancsnokának vezetése alatt július 1-jén alakult meg. Kötelékébe tartozott az 1. hegyi- és a 8. határvadászdandár, s a gyorshadtest 1. és 2. gépkocsizódandára, illetve 1. lovasdandára.

A német–lengyel háború tapasztalatai alapján 1940-ben felállított gyorshadtest rövid időn belül immáron második alkalommal került bevetésre. A Honvédség ezen egyetlen gyors seregtestje a fegyverzet és felszerelés mennyiségében és minőségében ugyan elmaradt a hasonló német alakulatoktól, de magyar viszonylatban modernnek és jól felszereltnek számított. Harcászati mozgékonyságát gépkocsizó lövész, huszár, illetve kerékpáros alosztályai voltak hivatottak elősegíteni, modernségét leginkább páncélozott járművei, kis- és könnyű-harckocsiszázadai jelképezték.

Magyar honvédség a keleti hadszíntéren (1941)

A mozgósított alakulatok 1941. június 30-ára érték el menetkészültségüket és megkezdték felzárkózásukat a határra. A magyar harccsoport felvonulása közben kapta a parancsot, hogy július 1-jén elővédjével, július 2-án pedig zömével a 17. német hadsereg tehermentesítése érdekében kezdje meg támadását a Kárpátokon át. Delatyn, Kolmea, Stanislau környékére kellett előretörniük, hogy innen minél hamarabb elérhessék a Dnyeszter folyót.

A határon átkelő csapatok nem ütköztek ellenállásba. A szovjet alakulatok a Tatár-hágó területét teljesen kiürítették és robbantásokkal igyekeztek késleltetni a Kárpát-csoport előrenyomulását. Miután a magyar harccsoport nem rendelkezett elegendő műszaki erővel, a reá rótt azon feladatot, hogy üldözzön a Dnyeszterig, s a folyó túloldalán hídfőket vegyes birtokba, kénytelen volt teljes egészében a 2. gépkocsizódandárára bízni. Az első hadműveleti szakasz – elenyésző veszteségekkel járó kisebb csatározásait ennélfogva a 2. gépkocsizódandár, s részben az 1. hegyidandár alakulatai vívták. A gépkocsizó lövész alosztályok már 1941. július 6-án kiértek a Dnyeszterhez, s átkelve a folyón 10-ére birtokba vették Kamienec-Podolskot. A Kárpát-csoport zöme csak 8-án jutott el a Dnyeszterig.

Július 9-én jelentős változások történtek a magyar csapatok alárendeltségének és kitűzött feladatainak tekintetében. A gyorshadtest, Miklós Béla vezérőrnagy vezetésével közvetlenül a Dél hadseregcsoport parancsnoksága alá lépett és korlátlan alkalmazásra a német haderőnek engedték át. A Kárpát-csoport parancsnoksága, mint területi és katonai közigazgatási parancsnokság pedig maradt egyelőre az {I-345.} országhatár és a gyorshadtest hátsó körzetei közötti megszállott területen. Alárendeltségébe az 1. hegyidandár és a 8. határvadászdandár alakulatai kerültek, melyeknek a szétszóródott kisebb szovjet csapatok megsemmisítése és a közbiztonság helyreállítása lett a feladata. Ezen alakulatok jelentették az első magyar megszálló erőket Ukrajnában.

A továbbra is harcoló seregtestként alkalmazott gyorshadtest először a Dél Hadseregcsoport azon nagyszabású bekerítő hadműveletében vett részt, mely a Dnyesztertől nyugatra csoportosuló nagyobb szovjet erők elvágását és megsemmisítését célozta. A hadműveletet nem sikerült végül teljes mértékben végrehajtani. Az 1. német páncéloscsoport támadása Kijev előtt megfeneklett és csak délkeleti irányban jutott előre, ugyanakkor a déli irányból támadó 11. német és a 3. és 4. román hadsereg előretörése sem volt folyamatos. A szovjet Délnyugati Front erőinek bekerítése ennélfogva Vinnyica térsége helyett keletebbre valósult meg. Az arcból támadó 17. német hadseregnek azonban sikerült teljesíteni feladatát, s július 16. és 18. között áttörte a régi, részben már leszerelt erődrendszert, az ún. Sztálin-vonalat. Ennek következtében e hadsereg parancsnoksága mindent elkövetett, hogy a keletkezett réseken minél több seregtestet vonjon előre. Ebben nagy segítségére voltak a gyorshadtest alakulatai. Az 1. gépkocsizódandár sikeres előrenyomulásának köszönhetően menekült meg a teljes megsemmisüléstől a csaknem a Bug folyóig eljutott és ott bekerített 101. német gyaloghadosztály. A 2. gépkocsizódandár pedig Sargorodnál, majd Spikovnál hárított el erős szovjet ellenlökéseket.

A gyorshadtest július 23. után is a 17. német hadsereget támogatta. Alakulatai délkeleti irányban előretörve a Bug folyó kanyarjában kb. 2000 hadifoglyot ejtettek, jelentős fegyverzetei és felszerelésbeli anyagot zsákmányoltak, majd átkelve a folyón Pervomajszknál kemény ellenállásba ütköztek. A jelképes magyar harccsoport következő nevezetes harccselekményét Umany térségében hajtotta végre, ahol a bekerített szovjet erők megsemmisítésében vett részt. Az ellenséges csapatok több napig tartó golovanevszki kitörésének elhárításában a gyorshadtestnek, illetve 1. lovasdandárának döntő szerepe volt. A gyorshadtest ezt követően az 1. német páncéloscsoport alárendeltségébe került. Feladata az volt, hogy a Bug és az Ingul folyók közti területen támadva mielőbb érje el Nyikolajev városát és ezzel akadályozza meg a német és román seregtestek által délkelet felé szorított ellenségnek a Bug folyón való kitörését. Nyikolajevnál, első alkalommal a hadjárat során, teljes egészében került bevetése. A 16. német gépesített hadosztállyal közösen négy napig tartó súlyos harcok után augusztus 16-ra sikerült elfoglalniuk a várost.

A nyikolajevi csatát követően – az erősen leromlott felszerelésű és fegyverzetű – gyorshadtestre még nehezebb feladatok vártak. A Dnyeper keleti irányban előreugró nagy kanyarulatának 55 km széles dnyepropetrovszk–zaporozsjei szakaszát kellett tartania több héten át. Eredményes folyamvédelmén múlott az egyrészt déli irányban, az Azovi-tenger felé, másrészt észak felé, Harkov irányába folytatott nagy német átkaroló hadművelt sikere.

1941 szeptemberében váltás történt a Honvéd Vezérkar élén. A váltás oka ismét a politikai és katonai vezetés között feszülő ellentét volt. Werth vezérezredes – a német villámháborús tervekben továbbra sem csalatkozva – a háborúban való aktívabb részvételt sürgette, míg a miniszterelnök és a kormánytagok többsége csak limitált {I-346.} erők jelenlétét látta szükségszerűnek. Ezenkívül – a német döntő győzelmek elmaradását, s az egyre keményebb szovjet ellenállást tapasztalva – a katonai vezetés egyes tagjai is feltételezték, hogy a német villámháborús elképzelések már nem kivitelezhetők, elhúzódó háborúra kell számítani, amelyben Magyarország legfőbb feladata megőrizni mindazon erőket, amelyekkel domináns tényezővé válhat az ország egy esetleges békekötés után. A magyar csapatok keleti hadszíntérről való kivonását indokolták Románia dél-erdélyi erőösszevonásai és a gyorshadtest leromlott állapota is. Az erőtartalékoló, erőmegőrző gondolat egyik legfőbb képviselője Szombathelyi Ferenc altábornagy volt. 1941. szeptember 6-án – a németeknek a teljes honvédséget felajánló Werth helyett – az államfő őt nevezte ki a Honvéd Vezérkar főnökévé.

Szombathelyi altábornagy – Bárdossy miniszterelnökkel közös – első látogatása a hitleri főhadiszálláson már annak az elképzelésnek a jegyében zajlott, hogy a keleti hadszíntéren német alárendeltségben tevékenykedő gyorshadtest minél előbb hazakerüljön és a magyar háborús részvétel még jelképesebbé korlátozódjon. A német politikai és katonai vezetéssel 1941. szeptember 7. és 10. között folytatott tárgyalások során megegyeztek a gyorshadtest mielőbbi hazahozatalában, azonban biztosító feladatok ellátására 1941 novemberétől négy békeállományú dandárt kellett a megszállt ukrajnai területen a német hadsereg rendelkezésére bocsátani.

A gyorshadtest alakulatai közül legelőször az 1. lovasdandár térhetett haza. A Dnyeper menti védelmi feladat befejeztével október 10-től került vasúti szállítással a hátországba. A hadtest többi része a 17. német hadsereg kötelékében Izjum irányában előretörve viszont még több km-t megtéve egészen a Donyecig jutott el. A folyót elérve az alaposan leharcolt seregtest számára véget értek a szovjetunióbeli hadműveletek. A német és magyar katonai vezetés megállapodás értelmében a csapatok felváltása november 6-án, hazaszállítása pedig november 24-én vette kezdetét. A gyalogmenetben érkezők december első felében, a vasúton szállítottak december végén, január elején kerültek haza.

A hadműveletek négy hónapja alatt a gyorshadtest 2000 km mélyen nyomult be a Szovjetunió déli területére. A harcok során 3730 főnyi veszteséget – hősi halott, eltűnt, megsebesült – szenvedett és további 830 fő pedig súlyos betegen ért haza. A harccselekmények során, de legfőképpen a mostoha út – és időjárási viszonyok közepette végrehajtott gyorsított menetek alatt jelentős anyagi veszteségek érték. Kis harckocsijai 100%-ban, könnyű harckocsijai 80%-ban semmisültek meg. Elvesztett 30 db repülőgépet, 28 db különféle tüzérségi löveget és összesen 1200 db páncélozott és egyéb gépjárművet.

A gyorshadtest létszáma és felszereltsége miatt nem lehetett döntő hatással a hadműveletek alakulására. Csapatai – kiképzési hiányosságaik, haditapasztalatokban való járatlanságuk, valamint szervezési és felszereltségbeli fogyatékosságaik ellenére teljesítették a részükre kitűzött részfeladatokat.

Magyar megszálló erők Ukrajnában (1941–1942)

A területbiztosítást ellátó Kárpát-csoport két seregtestje még vissza sem tért, s a gyorshadtest megfogyatkozott alakulatai is a Donyec felé tartottak, mikor a felváltásukra a hátországból elindultak a négy megszálló gyalogdandárt szállító vasúti szerelvények.

{I-347.} A magyar hadvezetésnek rövid idő állt rendelkezésére, hogy csökkentett harcértékű alakulatait felállítsa. Hadrendjük kialakításakor arra törekedtek, hogy ennek munkálatai egyenletesen érintsék valamennyi hadtestet, de az otthon maradó seregtestek ne veszítsenek lényegesen ütőképességükből. A dandárok ennélfogva az ország különböző területeiről származó ezredekből és zászlóaljakból alakultak meg. Személyi állományuk nagyobb részben idősebb korosztálybeli vagy nemzetiségi, hiányosan kiképzett legénységből állt. A megszálló alakulatok eredeti feladata a szállítási útvonalak, vasutak, hidak, objektumok biztosítása és a katonai közigazgatási feladatok ellátása volt. A német parancsnokságok azonban, ha a hadműveletekben törés keletkezett, harcoló, réstömő alakulatokként is gátlástalanul bevetették ezen magyar csapatokat.

A keleti hadszíntér katasztrofális vasúti szállítási helyzetére való tekintettel 1941. október elején csak a 121. és a 124. gyalogdandár került ki Ukrajnába. A német hadsereg előrenyomulása, illetve utánpótlási körzetének keleti irányú további kiterjedése miatt azonban rövidesen szükségessé vált a 105. és a 108. gyalogdandár kiszállítása is. Ezen utóbbiakat a Dnyepertől keletre, az előbbieket pedig e folyótól nyugatra alkalmazta a német hadvezetés. 1941. november 12-én – német követelésre – a magyar politikai és katonai vezetés két újabb dandárt, a 102-et és a 111-et bocsátotta rendelkezésre a megnövekedett utánpótlási körzetek biztosítása céljából. December közepéig a 102. gyalogdandár teljes egészében, a 111. pedig csak kis, így szétosztásra került résével, érkezett ki a megszállt ukrajnai területre. A Moszkvánál december 5-én megindított szovjet ellentámadás azonban gátat vetett a további német terjeszkedésnek. A német hadvezetés hiába kísérelte meg a szovjet főváros előtt küzdő hadseregeinek megerősítését, a szovjet előrenyomulást csak 200 km-rel nyugatabbra tudták felfogni a következő év elején. A vasútvonalak kapacitását eközben annyira kimerítette a német csapat- és anyag-utánszállítás, hogy a további magyar alakulatok kiszállítását leállították.

Az öt magyar megszálló seregtest felett az 1941. október 6-án Vinnyica, majd Kijev székhellyel megalakult Magyar Megszálló Csoport Parancsnokság vette át a közvetlen parancsnokságot. A gyalogdandárokon kívül 1942-ben még a II. és VII. kerékpáros-, illetve a II. és III. utászzászlóalj, a 102. vasútépítő zászlóalj és néhány tábori tüzér- és légvédelmi tüzérüteg tartozott a hozzávetőlegesen 40 ezer fős magyar megszálló csoport kötelékébe.

A gyalogdandárok 1941. december közepéig minden különösebb zavaró körülmény és nehézség nélkül látták el biztosító feladataikat. A szovjet ellentámadás megindításával egyidejűleg azonban a megszállt területeken megnőtt a partizáncsoportok aktivitása. Különösen a 102., a 105. és a 108. gyalogdandárok vívtak súlyos harcokat a brjanszki erdőség területén felbukkanó kisebb-nagyobb partizánegységekkel. Bár Keitel vezértábornagy, a német véderő-főparancsnokság főnöke – a Honvéd Vezérkar főnökének kérésére – ígéretet tett arra, hogy a megszálló csapatokat nem vetik be a reguláris szovjet erők ellen, 1942 január végétől erre is sok került. A fent említett három gyalogdandár alakulatainak a Dél Hadseregcsoporton belül öt német parancsnokság alárendeltségében kellett harci feladatokat is ellátniuk. Leginkább a 108. gyalogdandárt használták fel ilyen célokra. 1942. január 2-től közvetlenül a Dél Hadseregcsoport parancsnokságának rendelték alá, melynek kötelékében május 27-ig vett részt {I-348.} a Harkov környéki téli és tavaszi összecsapásokban. Alakulatai eredményesen küzdöttek az 1942. március 16. és 25. között folytatott harcok alatt, amikor a szovjet áttörés által Smijev és Taranovka területén keletkezett résbe vetették be azokat. Nagy veszteségek árán sikerült visszafoglalniuk az eredeti német állásokat.

1942. február 5-től egészen 1943 májusáig a megnövekedett arcvonal mögötti területen széthúzott magyar megszálló seregtesteket két magyar parancsnokság felügyelte. A Magyar Megszálló Csoport Parancsnokságból alakult Keleti Megszálló Csoport Parancsnoksága alá a 102., 105. és a 108. gyalogdandárok, a Nyugati Megszálló Csoport Parancsnoksága alá pedig a 121. és a 124. gyalogdandárok tartoztak.

A honvédcsapatok keleti hadszíntéri jelenlétével, illetve az antikomintern paktum öt évvel történő meghosszabbításának 1941. november 25-i szentesítésével Magyarország további politikai elkötelezettséget vállalt a tengelyhatalmak politikája mellett. Ennek következményeként Nagy-Britannia Magyarországhoz intézett hadüzenete az 1941. december 5-én érkezett meg. Az Egyesült Államok csak 1942. július 5-én, kifejezett szovjet kérésre üzent hadat Magyarországnak, miután az 1941. december 12-én bejelentett Japánnal szolidáris magyar hadüzenetet.