|
II. Világháború
2006.08.21. 09:26
AZ EURÓPAI HÁBORÚ OKAI
Aki tisztában van a történelemmel, az tisztában van azzal a ténnyel is, hogy az I. világháborút a németek elveszítették. A II. világháború kirobbanásában ez hatalmas szerepet játszott, mivel az 1918-ban aláírt - a németekre rákényszerített - versaillesi békediktátum a II. világháború kirobbanásának fő okozója. Ezen békediktátum az örökös békét volt hivatott biztosítani, de ezzel szemben - a győztesek ésszerűséget meghaladó bosszúvágya miatt - a későbbi háború életre keltője lett.
Néhány szó a békeszerződésről: Woodrow Wilson amerikai elnök által 1918-ban meghirdetett 14 pontból született, amik a következők voltak:
- A titkos diplomácia megszüntetése
- Tengerek szabadsága
- A nemzetek közötti mesterséges kereskedelmi határok eltüntetése, a gazdasági élet szabadsága
- A nemzetek fegyveres erőinek csökkentése
- A gyarmatok kérdésének részrehajlás nélküli rendezése
- Az orosz nép önrendelkezési jogának és területi épségének visszaállítása
- Belgium kiürítése és jogaiba való visszahelyezése. Elzász-Lotaringia visszacsatolása Franciaországhoz
-
- Olaszország nemzeti igényének kielégítése. Autonómia Ausztria-Magyarország népeinek.
-
- Nemzetközi garancia Románia, Szerbia és Montenegró területi integritására
- A török uralom alatt élő más nemzetiségű népek autonómiájának biztosítása és a Dardanellák függetlenítése, hogy szabadon átkelhessen rajta valamennyi nemzet
- Független Lengyelország megalapítása, tengeri kikötővel
- Népek egyetemes szövetsége olyan szerződések eredményeként, amelyek kölcsönösen biztosítják egymás politikai függetlenségét és területi sértetlenségét, legyen szó akár nagy akár kis nemzetről.
A békatárgyalások során a német küldöttség elfogadta a 14 pontot, Nagy-Britannia viszont kizárta a 2. pontot, ami a tengerek szabadsága. Franciaország jóvátételt követelt a háborús agresszor Németországtól az általa okozott károkért. Ez megadta az amúgy is romokban heverő német gazdaságnak a kegyelemdöfést.
A békeszerződés ezenkívül súlyos területi veszteségekkel is sújtotta a veszteseket /itt kell megjegyeznem a Magyarországot területének 2/3 részétől megfosztó békeszerződést, ami az aláírása helye –Trianoni vadászkastély- miatt gyalázatos Trianoni békeként vonul be a magyar történelembe/. Németország elvesztette gyarmatait és területeinek egy részét: Belgium kárpótlásként megkapta Eupen, Moresnet és Malmédy körzetét. Luxemburg független lett. A Saar-vidék a Népszövetség kormányzása alá került, de szénbányáit Franciaországnak átengedték. Elzász és Lotharingia a németek által okozott károk kárpótlásaképpen Franciaországé lett. A békediktátum értelmében a Rajnai vízi utat és Németország határát demilitarizálták. A folyó bal partján nem létesíthettek katonai objektumot. Népszavazás után Schleswig északi részét Dánia kapta meg. Az egyik legjelentősebb területveszteség keleten –a Baltikumon- érte a németeket. Lengyelország megkapta Nyugat-Poroszországot és Poznan Tartomány legnagyobb részét. Ezáltal egy lengyel korridor néven ismert terület - „folyosó” - keletkezett, ami kettéválasztotta a porosz területeket. Danzig /Gdansk/ a Népszövetség hatásköre alá tartozó szabad várossá vált. Memelt Németország ellenében Litvánia kapta. Felső-Sziléziát kettéosztották és a nem német lakosság nagy részét Lengyelország kapta, a másik németek által lakott részt népszavazás útján addigi tulajdonosa megtarthatta. Ezen intézkedések során Németország 64.000 km2-nyi területet és kb. 6.000.000 embert vesztett.
Most pedig térjünk vissza a gyarmatokhoz. Németország gyarmatait ugyanis a szövetségesek felosztották maguk között. Afrikában Kamerunt és Togót felosztották Nagy-Britannia és Franciaország között. Délnyugat-Afrikában levő gyarmatokat a Dél-Afrikai Köztársaság kapta meg. A Csendes óceánon Németország átengedte a Marshall-szigeteket Japánnak, Új-Guineát Ausztrália, Naurut Nagy-Britannia Szamoát pedig Új-Zéland vette birtokába. A Kiaocsao nevű gyarmat a Santung tartományban Japáné majd később ismét Kínáé lett.
A területi veszteségeken kívül Németországnak haderején is drasztikus csökkentést kellett véghezvinnie, ugyanis a békediktátum értelmében a német hadsereg létszáma nem haladhatta meg a 100.000 főt. Ezenfelül a német légierő megszűnt létezni, hadiflottája is csak árnyéka volt önmagának a korlátozás miatt, ami sújtotta. A flotta nem rendelkezhetett tengeralattjáróval - az I. világháború alatt az antant országok megtanulták félni a német „tengeri farkasokat” - 6 csatahajója,6 cirkálója, 12 rombolója és12 torpedónaszádja maradt. Az újonnan épített hajók maximum 10.000 tonnásak lehettek, ami a Királyi Haditengerészet „nagy” hajóinak 1/3-a volt. Mikor az amerikaiak félrehúzódtak a szövetségesek egyetlen célja Németország minél nagyobb kizsákmányolása. Vegyük példának, hogy a franciák bevonultak a Ruhr-vidékre és azt a jóvátétel elmaradása ürügyén birtokukba vették.
Ezenkívül a háborúhoz szükség volt a kirobbantó diktátor - Adolf Hitler - beteg elméje és hibás világfelfogása.
Az antanthatalmak bosszúja alapján született Versailles-i békediktátum, az általános gazdasági helyzet és ezekből kifolyólag az általános elégedetlenség, a nyomor adta a lehetőséget, hogy egy megromlott ember - Adolf Hitler - az ország élére álljon, és háborúba vezesse ismét Németországot
Hadműveletek
LENGYELORSZÁG LEROHANÁSA, A FALL WEISS /FEHÉR TERV/
Előkészületek:
1938. október 24-én Joachin von Ribbentrop német külügyminiszter együtt ebédelt Józef Lipski berlini lengyel nagykövettel, ahol Ribbentrop közölte a lengyelekkel szemben fennálló követeléseket. A követelések a következők voltak:
1. Danzig /Gdansk/ városát vissza kell csatolni Németországhoz
2.A Korridort területen kívüli státusszal kell ellátni
Lipski közölte Ribbentroppal, hogy nem sok esélyt lát arra, hogy országa eleget tesz a német követeléseknek, és kifejezte azon véleményét, hogy bármely lengyel hazafi –így ő is- mindenképpen elutasítja a követeléseket, de biztosította a német külügyminisztert, hogy továbbítja a követeléseket Varsóba.
Hitler 1938 november 24-én kiadott egy szigorúan titkos katonai direktívát, amelyben tudatta a fegyveres erők vezetésével, hogy az ausztriai, illetve a csehszlovákiai cselekvési programban foglaltakhoz hasonló igényeket tart fenn Lengyelország meghódítására.
1939. január 26-án Ribbentrop hivatalos látogatást tett a lengyel fővárosban –Varsóban-, ahol megbeszéléseket folytatott Józef Beck lengyel államfővel a német követelésekkel kapcsolatban. Beck megerősítette Lipski korábbi kijelentését. Ezután a lengyel kormány külföldi segítség után kutat, elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország segítségére számítottak, de a nyugati hatalmak eszük ágában sem volt harcolni Németország ellen és tartottak egy esetleges világháborútól. A lengyel tapogatózásra Chamberlain angol államfő egy nemzetközi egyezmény megfogalmazásának az ötletével válaszolt. Ezt az egyezményt Franciaország, Lengyelország, Szovjetunió, Törökország és természetesen Nagy-Britannia közösen hozta volna létre az európai agresszió megfékezése céljából –így talán elkerülhették volna a háborút-, de hirtelen Chamberlain visszatáncolt, mivel tartott a Szovjetuniótól és Sztálintól.
1939. március 21-én Ribbentrop magához hivatta a lengyel nagykövetet és közölte vele, hogy értetlenül áll Lengyelország viselkedése előtt, és azt, hogy aggodalommal figyeli a külpolitikai helyzetet, továbbá közölte Lipskivel –nem éppen diplomatikus hangnemben-, hogy egy Lengyelország és Szovjetunió között létrejövő kétoldalú egyezmény negatívan befolyásolná a német-lengyel viszonyt. A német külügyminiszter javasolta Lipskinek, hogy a lengyel államfő minél hamarabb látogasson Berlinbe. Lengyelország nem volt hajlandó behódolni a német agresszornak, így Ribbentrop fenyegetőzésére a lengyel haderő általános mozgósításával válaszolt.
Március végén nem sokkal a Ribbentrop-Lipski megbeszélés után beérik Lengyelország külföldi tapogatózásának a gyümölcse, ugyanis létrejön egy lengyel-angol kölcsönös segítségnyújtási szerződés.
1939. április 3-án Hitler –miután rájött, hogy a lengyeleket nem tudja szövetségeseként a szovjetek ellen fordítani- felszólítja a fegyveres erők főparancsnokságát a Fall Weiss névre keresztelt Lengyelország lerohanására irányuló hadműveleti terv kidolgozására. Hitler kijelenti, hogy „Szóba sem jöhet, hogy megkíméljük Lengyelországot, így egy döntésünk marad: az első lehetséges alkalommal megtámadni Lengyelországot. … Háború lesz.” Mint ebből a kijelentésből kiderül a náci diktátor már eldöntötte, hogy háború lesz.
A tervek már készen álltak, de Hitler még nem volt teljesen biztos a hadművelet sikerében. Tartott egy esetleges szovjet-francia-brit paktumtól, és attól, hogy a küszöbönálló német offenzíva szovjet ellenintézkedést fog maga után vonni. Hitlerben –mint tábornokai- tartott a kétfrontos háborútól, ugyanis az I. világháború még bennük élt. A Szovjetuniót egy titkos paktummal –amely Ribbentrop-Molotov paktumként vonult be a történelembe- 1939. augusztus 23-án ˝kikapcsolták˝. Nem a paktum szövege a fontos, hanem a titkos záradéka, amelyben Hitler és Sztálin felosztják egymás közt Európát, elfogadják a másik területi terjeszkedéseit, továbbá felosztják egymás közt a két ország között elhelyezkedő Lengyelországot. Ezzel Lengyelország sorsa megpecsételődött.
Eközben egy lengyel kém –Sosnowski- megszerzi a német támadási tervet, és egy német hadsereg felszereltségét tartalmazó dokumentumot. Ekkor a Harmadik Birodalom még nem rendelkezett megfelelő mennyiségű technikai háttérrel, de ezzel az ellenséges hadvezetés nem volt tisztában. Sosnowski nehezen megszerzett dokumentumait a lengyel hadvezetés a német kémelhárítás hamisítványának hitte, így nem vette figyelembe a benne szereplő információkat. Mikor a németek rájöttek, hogy valaki megszerezte a hadműveleti terveket, azokat átdolgozta. /itt kell megjegyeznem, hogy Sosnowskit mikor leleplezték, kicserélték Lengyelországban elkapott német ügynökökre, viszont 3 német segítője közül kettőt halálra ítéltek egyet, pedig visszafordítottak/.
Hitlernek és a német vezetésnek szüksége volt valami ürügyre, hogy megtámadhassa Lengyelországot. A német diktátor felszólította az SS-t, hogy biztosítson casus belli-t a hadjárat megindításához. A terv a következő volt: a gleiwitzi német rádiót ˝lengyel˝ katonák támadják meg, akik valójában elítélt német köztörvényes bűnözők, akik lengyel egyenruhát viseltek, és lengyelül beolvastak egy szöveget a rádióba. Ezen incidens válaszlépése volt a német –komplett, átfogó- hadművelet. A németek beinjekciózták a rabokat és többségükön lőtt sebeket ejtettek, és a rádiónál hagyták –a németek ˝elkapták˝ a határsértőket-.
Hitler mindent elrendezett és már kiírta a támadás időpontját, ami többszöri változtatás után 1939. szeptember 1. 4:45 lett. Lengyelország napjai meg voltak számlálva.
Hadműveletek:
 1939. szeptember 1-én 4:45-kor a német csapatok átlépték a német-lengyel határt és tulajdonképpen ezzel kitört a második világháború. A támadásban 5 német hadsereg vett részt, melyek közül a von Kluge tábornok vezette 4. hadsereg és a von Küchler tábornok által parancsnokolt 3. hadsereg az Északi Hadseregcsoportba tömörült, melynek parancsnoka von Beck tábornok volt. A másik irányból a Déli Hadseregcsoport támadott, melyhez a von List által parancsnokolt 14. hadsereg, a von Reichenau által parancsnokolt 10. hadsereg és a von Blaskowitz által parancsnokolt 8. hadsereg tartozott. A németek gyors bombázásokkal kezdték a hadműveletet, melynek során a Luftwaffe –német légierő- megsemmisítette valamennyi fontos hadigyárat,közlekedési csomópontot, katonai raktárt, híradástechnikai berendezést és folyamatosan zavarta a lengyel földi erők mozgatását. A német légerő már a kezdetek kezdetén –nagyrészt a földön- megsemmisítette a lengyel gépeket, amely elavult merev futóművű felsőszárnyas lengyel repülőgépeknek sikerült felszállni, azokat a korszerű Messerschmidt (Me) 109-es gépek szinte lemosták az égről. Lengyelország hiába próbálta nagyhatalomnak beállítani magát –papíron a németekével megfelelő hadereje volt-, hamar kiderült, hogy a lengyel gépek nem veszik fel a versenyt a német vadászokkal. A lengyel hajózók hiába voltak bátrak és hiába harcoltak hősies helytállással a technikai hátrányt így sem tudták ellensúlyozni. A földön sem volt jobb a helyzet a lengyelek részéről. Az első 48 órában a lengyel veszteségek kritikussá váltak.  A németek már szeptember 7-ig mindenhol átszakították a lengyel vonalakat, az ellenséges haderő nagy részét vagy megsemmisítették, vagy rendezetlen veszteségteljes visszavonulásra kényszeríttették. A legnagyobb hiányosság a lengyel hadvezetésben volt tapasztalható. Smigly-Rydz lengyel tábornok –a lengyel haderő feje- egy konzervatív tábornok volt, aki a jövő háborúját is az I. világháborús technikával szerette volna megvívni. Elképzelése szerint a német haderő először befejezi a felvonulást, majd felveszi a harci kontaktust, és az előző háborúhoz hasonlóan itt is a lövészárkokban fog eldőlni a csata kimenetele. Smigly-Rydz teljesen elítélte a blitzkrieg taktikáját, amit bolondok képzelgésének nevezett. /Mint most már tudjuk nem neki volt igaza.  / A lengyel tábornok egész Lengyelországot védeni kívánta, sőt Kelet-Poroszország irányába támadni kívánt, így sehol sem állt a rendelkezésére elegendő haderő. A blitzkrieg taktika dióhéjban a következő: a német páncélos erők kierőszakolják az áttörést azt nem a szárnyak fele, hanem a mélységig fejlesztik tovább. Ők csak felpuhítják a védelmet, a teljes megsemmisítést a második hullámban érkező gyalogságra hagyták. Ha különösen heves ellenállásba ütköztek, akkor vagy segítséget kér a Luftwaffétól, vagy kikerülték, és a gyalogságra hagyták a teljes ˝munkát˝.
Az Északi Hadseregcsoport élén von Kluge tábornok 4. hadserege haladt, melynek ékét a német páncélosok atyja Heinz Guderián altábornagy által vezetett XIX. haladt. Célja áttörni a korridoron és elszigetelni Kelet-Poroszországot. Szeptember 9-én Átkelt a Narew folyón. Guderian alakulata folytatta az előrenyomulást, és szeptember 14-én bevonult a Bug melletti Bresztbe. Ezután Wladowa felé vette az irányt, hogy találkozzon Kleist tábornok XXII. páncélos hadtestével, és így bezárult a harapófogó. Szeptember 5-én Walter von Reichenau 80 km-re megközelítette a lengyel fővárost: Varsót. Varsó szeptember 28-án a németek sokadik ostroma során, mely hosszú tüzérségi előkészítés és bombázás után kapitulált.
A blitzkrieg taktika a gyakorlatban is megállta a helyét. Bebizonyosodott a szövetségesek előtt, hogy a jövő hadműveleteit már ezen taktika szerint fogják megvívni.
 A történelembe ez a hadjárat nagy német győzelemként vonult be, de ennek ellenére a németek nagy árat fizettek. A lengyel páncéltörők rengeteg német páncélost kilőttek. De a lengyel haderő is nagy árat fizetett: a híres lengyel lovashadosztályok nagy győzelmeket értek el abban az időben, amikor ez a harcmodor még nem számított elavultnak, a német páncélosok ellen viszont semmi esélyük sem volt. A németek ilyenkor kegyetlen mészárlásokat vittek végbe a kivont kardal rohamozó lovasság sorai közt.
A német hadvezetés rájött hogy a PanzerI, PanzerII típusok kívánnivalókat hagytak maguk után: nem volt megfelelő a páncélvédettségük, nem volt kielégítő a mászóképességük és nem viseltek megfelelő tűzerőt. A német hadvezetés ekkor sürgette a PanzerIII és PanzerIV típusok gyártását és hadrendbe állítását, melyek már csekély számban részt vetek a hadműveletekben.
A Lengyelországi hadjárat politikai következménye az, hogy Anglia és Franciaország hadat üzent Németországnak. Hitlernek már nyíltan szembe kellett szállnia az európai nagyhatalmakkal.
BALKÁNI HADJÁRAT
Előkészületek:
Hitler a nyugat leigázása után kelet felé fordult. Célja az ősi ellenség, a Szovjetunió megsemmisítése, ezzel biztosítva az életteret az „árja faj” számára. A Szovjetunió elleni hadműveleti terv fedőneve Barbarossa volt, amelynek egy része tartalmazta a balkáni hadműveleteket, amelyre azért volt szükség, hogy a Wermacht déli szárnya biztosítva legyen. Ezen fellül a támadás mellett szólt az is, hogy a görögök túlzottan is tért nyertek az olasz hadakkal szemben. Hitler először diplomáciai eszközökhöz nyúlt, és személyesen List vezérezredest küldte, hogy rajta keresztül maga mellé állítsa a balkáni államokat: Jugoszláviát és Bulgáriát. Bulgária Görögország egy részéért és a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozás fejében engedélyt adott a Harmadik Birodalom hadseregének, hogy országa területén felvonulhasson a Szovjetunió elleni támadáshoz. Ennek hatására a Romániában állomásozó német csapatok elindultak február 28-án, hogy kiépítsék a támadáshoz szükséges stratégiai állásokat. Jugoszláviában nem ment minden ilyen simán. Dragisa Cvetkovics miniszterelnök ugyan Szalonikiért cserébe  március 25-én ellenjegyezte a háromhatalmi egyezményt, de rá két napra a jugoszláv hadsereg renegát tisztjei államcsínyt követtek el, és az új vezetés feje Dusan Simovics tábornok legfeljebb egy német-jugoszláv megnemtámadási-szerződés aláírására volt hajlandó. Erre azért volt szükség, mert érezhető volt, hogy sem az új vezetés, sem a jugoszláv nép nem fogadja el Hitler feltételeit, ez úgy mutatkozott meg, hogy a jugoszláv emberek leköpdösték a német nagykövet gépkocsiját. Ennek hatására, Hitler a Reichstag előtt tartott május 4-i beszédében háborúval fenyegette a jugoszláv összeesküvőket. Hitler a hírek hallatán dührohamot kapott, és Jugoszlávia azonnali katonai szétzúzását követelte, melynek első megnyilvánulása Belgrád bombázása volt. Hitler ezen követelései bosszúból születtek, és minden megfontoltságot, ésszerűséget mellőzött, mert a Szovjetunió lerohanásának ez miatt történő 1 hónapos csúszása sújos következményeket vont maga után.
Hadműveletek:
 A balkáni offenzíva április 6-án vette kezdetét, amely nyitányaként a légvédelemmel nem rendelkező fővárost, Belgrádot 72 óra leforgása alatt a német bombázók és zuhanóbombázók szinte a földdel tették egyenlővé. Ezen megmozdulás következtében 17.000 civilt gyilkoltak meg különösebb ok nélkül. A Führer ezt a hadműveletet egyszerűen csak Büntetés hadműveletként emlegetett. A német hadsereg oldalán a magyar hadsereg is Jugoszlávia ellen vonult. A német-magyar előretörést segítették a jugoszláv hadvezetés hibás döntése is, mikor az ütőképes kis csoportokat kisebb, külön-külön eredménytelen csapatokra osztották, és szétszórták a frontvonalon, ezek a csoportok szinte semmilyen ellenállásra sem voltak képesek. Április 13-án a német Wermacht karöltve a Magyar Királyi Honvédséggel karöltve bevonult a porig rombolt Belgrádba, négy nappal később pedig a jugoszláv hadsereg Szarajevó mellett letette a fegyvert. A király és a miniszterelnök repülőgéppel az akkor már szorongatott Görögországba menekült. A görög hadsereg 6 hónapon keresztül sikeresen védekezett az olaszokkal szemben, de List hadseregtábornok XII hadserege ellen sikertelenek voltak. Itt a Wermacht 15 hadosztályt, köztük 4 páncéloshadosztályt vonultatott fel. Ez körülbelül 53.000 embert jelentett, ezen felül a német hadsereget hatékonyan támogatta a Luftwaffe is. A Görögök április 23-án adták meg magukat a németeknek és az olaszoknak, 4 nappal később már horogkeresztes zászlót lengetett a szél az Apokalipszison. Mussolini ismét megszégyenült: a német hadsereg 1 hét alatt elérte azt, amit az olasz hadsereg 6 hónap alatt sem volt képes elérni. Az angolok ismét sietve kényszerültek elhagyni a kontinenst, akárcsak Dunkerquenél. Ekkor már csak Kréta volt brit kézen, amit április végén egy hatalmas veszteségekkel járó légidesszant támadással elfoglaltak. Hitler felosztotta Jugoszláviát szövetségesei közt. Mussolini most is nagy területekre kívánta rátenni a kezét, de Hitler „rácsapott”, így jelezve a Duce felé elégedetlenségét. Ezek után Olaszország csupán csekély területeket kapott Jugoszláviából.
Nürnbergi per
A nürnbergi per során először büntettek embereket háború kirobbantásáért, béke elleni bűncselekményekért, emberiség ellen elkövetett bűncselekményekért. A II. világháború után számos pert lefolytattak, de ezek közül a háborús főbűnösök perét a „náci fővárosban”, Nürnbergben folytatták le 1945 november 20-a és 1946 októbere között. A szövetségesek több száz tonnányi hivatalos iratot, katonai parancsot, politikai feljegyzést, tárgyalási jegyzőkönyvet és gazdasági jelentést foglaltak le. Ezek kiértékeléséből, és a kihallgatások során nyert információkból részletes képet kaptak a III. Birodalom állami és katonai vezetői által üzemeltetett terrorgépezetről, és megismerték azokat a személyeket, akik kulcsszerepet játszottak a bűncselekmények végrehajtásában. Hitler funkcionáriusai azonban nem akarták, hogy felelőségre vonják őket tetteikért, ezért megpróbáltak átcsusszanni a szövetséges ellenőrző pontokon, és minél hamarabb elhagyni az országot. A legtöbben Argentínába menekültek, ahol sokan Peron szolgálatába álltak. Volt olyan, aki később Peron számára kémkedett, de volt olyan is, aki megszervezte az argentin légierőt.
Heinrich Himmler az SS egykori parancsnoka május 21-ig Flensburg környékén bolyongott, majd 11 volt SS tiszt társaságában megkísérelt átjutni a brit-amerikai vonalakon, hogy elérje szülőföldjét, Bajorországot. Himmler leborotválta bajuszát, bekötötte egyik szemét, és az egykor oly büszkén viselt SS zubbonyt egyszerű bakaruhát öltött, és így próbált átcsusszanni a szövetséges ellenőrző pontokon. A csoportot azonban már az első nap megállították egy brit ellenőrzési ponton. Kihallgatásra került sor, ahol Himmler nem bírta ki a rá nehezedő terhelést, így felfedte eredeti személyazonosságát. Mikor ez kiderült azonnal letartóztatták és a 2. hadsereg lüneburgi főhadiszállására vitték. Mivel félő volt, hogy öngyilkosságot követ el, átkutatták, és új ruhát adtak neki. Az értékes túsz kihallgatására a hadvezetés május 23-án magas rangú hírszerző tisztet küldött, aki utasította a katonaorvost, hogy vizsgálja át Heinrich Himmlert. Mikor a katonaorvos a szájüreget akarta megvizsgálni Himmler egy hiányzó foga helyén levő ciánkapszulára ráharapott, és 12 perc múlva a katonaorvos által megmentésére tett kísérlete ellenére meghalt. Heinrich Himmler, a III. Birodalom egyik csúcsragadozója öngyilkosság elkövetésével bújt ki a felelősségre vonás alól, melynek során valószínűleg halálra ítélték volna bűnei miatt.
Vannak olyanok, akik ügyesen kihasználták a káoszban rejlő lehetőségeket. Adolf Eichmann a IV/v4 Zsidóügyi Részleg vezetője, a Gesamtlösung programjának megalkotója a kapituláció után ugyan hadifogságba került, de mivel a népirtásban betöltött kulcsszerepe ellenére is csak alacsony rendfokozatban volt, az őt elfogó szövetséges katonák nem ismerték fel, és csak egyszerű hadifogolyként kezelték, vagyis nem őrizték kellő szigorral. Eichmann 1950-ig Németországban bolyongott, majd az SS tagokból megalakult föld alatti szervezet segítségével Argentínába menekült, ahol Ricardo Klement álnéven kezdett új életet. A sorsát azonban így sem kerülhette el, 1960-ban a Moszad titkosügynökei elrabolták, és Izraelben bíróság elé állították.
Jozef Mengele az SS orvosa, az auschwitzi fogolytábor rettegett mészárosa szintén egérutat nyert. A kapituláció után elfogták, de mivel nem voltak tisztában az általa elkövetett szörnyűségekkel, szabadon engedték. Három évet töltött Németországban, majd mikor már kezdett forróvá válni a lába alatt a talaj, vöröskeresztes papírjaival Argentínába szökött, ahol letelepült, és fogorvosként kezdett új életet. A volt SS orvos értesült róla, hogy vérdíjat tűztek ki a fejére, így a rákövetkező években folyamatosan vándorolt. Járt: Dél-Amerikában, Dél-Afrikában, Paraguayban, Brazíliában. Mengele sohasem került felelősségre vonásra az általa elkövetett bűncselekményekért, az izraeli titkosügynökök csak halála után bukkantak a nyomára.
Martin Bormann, Hitler személyi titkára május 1-én a Führer öngyilkosságát követően kitört a bunkerből. Egyesek szerint amerikai katonák szökés közben lelőtték, mások tudni vélték, hogy külföldre menekült. Bormann történetét meg a mai napig sem sikerült kideríteni. Az utolsó napok forgatagában az itt felsoroltakon kívül még számos náci funkcionáriusnak veszett nyoma. Van, aki tisztázatlan körülmények között elhunyt, de van, aki nyom nélkül eltűnt. Ezeknek a száma jelentős.
 Ezen hibák után, melynek köszönhetően Eichmann is megmenekült a szövetséges haderő széleskörű, nagy erőket felvonultató hajtóvadászatot indított a náci rezsim kulcsfigurái ellen. A Nürnberg városában megtartott tárgyalások során 21 fő ült a vádlottak padjára. Ők a következők voltak: Albert Speer, Alfred Jodl, Alfred Rosenberg, Arthur Seyss-Inquart, Baldur von Schirach, Erich Raeder, Ernst Kaltenbrunner, Franz von Pappen, Fritz Sauckel, Hans Frank, Hans Fritzsche, Hermann Göring, Hjalmar Schacht, Joachim von Ribbentropp, Julius Streicher, Karl Dönitz, Konstantin von Neurath, Rudolf Hess, Walter Funk, Wilhalm Frick, Wilhelm Kietel. A vádlottak padján ülő politikusok, a III. Birodalom csúcsragadozói, rettegett nagyurak, akiktől emberek milliói rettegtek, igen szánalmas képet mutattak: megtört, zavarodott, dühös emberek, akik olyannyira hozzászoktak a hatalom gyakorlásához, hogy elképzelhetetlennek tartották, hogy felelősségre vonhatják őket.
Az első számú vádlott, Hermann Göring jócskán lefogyva, rangjelzés nélküli Luftwaffe egyenruhában jelent meg, és szemlátomást elégedett volt azzal a ténnyel, hogy Hitler halála után ő az első ember. Rudolf Hess, Hitler egykori fő bizalmasa, aki 1941-ben Angliába repült csont és bőr volt, és súlyos pszichiátriai zavarokkal küszködött. Ribbentopp csak sápadtan bámult maga elé. Rosenberg a zavarodott elméjű pártfilozófus és vallásügyi szakértő, aki 15 éven keresztül élt saját groteszk álomvilágában, lassanként ráébredt tettei súlyára.  Hjalmar Schacht, a páratlanul zseniális közgazdász tiltakozott az eljárás ellen, a III. Birodalom gazdasági minisztere miután elvesztette Hitler bizalmát koncentrációs táborba került, és próbálta a náci rezsim ellenségének beállítani magát. Baldur von Shirach a Hitlerjugend amerikai származású vezetője értetlenül állt az eljárás előtt: olybá tűnt fogalma sincs róla, miért is vonták vád alá. A bűnösök mindvégig tagadták felelősségüket. Rudolf Hess egyenesen büszkén vállalta fel mindazon rémtetteket,  amelyeket hajdanán elkövetett, és a Führer iránti lojalitását hangsúlyozta. Egyedül Albert Speer a fegyverkezési miniszter, és Rudolf Höss az auschwitzi haláltábor parancsnoka ismerte el bűnösségét. Speer nem próbált kibújni a felelősség alól, beismerte tetteit, és részletes válaszokat adott a Robert Jackson bíró által feltett kérdésekre. Rudolf Höss írásban tett tényfeltáró vallomást az Auschwitzi láger működéséről.
A Nürnbergben ülésező nemzetközi katonai bíróság Hans Fritzsche, Hjalmar Schacht és Franz von Pappen esetében felmentéssel élt. Rudolf Hess, Walter Funk, Albert Speer, Karl Dönitz, Baldur von Schirach, Erich Raeder és Konstantin von Neurath személyét különböző hosszúságú börtönbüntetésre ítélte. A legenyhébb börtönbüntetés 10 év, míg a leg szigorúbb életfogytiglan volt. Ernst Kaltenbrunner, Alfred Rosenberg, Wilhalm Frick, Wilhelm Kietel. Hans Frank, Joachim von Ribbentropp, Hermann Göring, Fritz Sauckel, Alfred Jodl, Arthur Seyss-Inquart, Julius Streicher mind életével fizetett tetteiért. A kivégzésekre 1946 október 16-án került sor. Ekkor Göring már nem volt az élők között, ugyanis méreggel végzett magával. Sauckel a kényszermunka táborok egykori igazgatója még halála előtt is tagadta bűnösségét. Jodl a következő szavakkal búcsúzott a fizikai világtól: „Tisztelgek neked, én Németországom.”Streicher nem mutatott megbánást, a bitófa alatt magasra lendítette jobbját, és „Heil Hitler!”-t kiáltott.
 A következő években még számtalan pert folytattak szerte Európában, ahol a még szabadon levő náci bűnösöket megbüntették.
A történelem egyik igazsága az, hogy a győztesek diktálnak. Szövetséges oldalon is volt néhány személy, aki tetteiért méltán megérdemelte volna a bitófát. Ezen emberek közül talán „bombázó” Harris követte el a legtöbb bűnt azzal, hogy német városokat tetetett a földdel egyenlővé. Egyik legismertebb „alakítása” az iparral alig rendelkező, műemlékekben gazdag Drezda tönkrebombázása, de olcsón megúszta: ahelyett hogy a bitófán kellett volna lógnia büntetésként ő volt az egyetlen tábornok, aki nem kerülhetett be a lordok házába.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
