Revízió és külpolitika (1938–1939)

Imrédy külpolitikáját miniszterelnöksége első hónapjaiban az egyensúlyra törekvés határozta meg. Ennek alapján továbbra is igyekezett jó kapcsolatokat fenntartani Németországgal és Olaszországgal, amelyektől a revíziós igények kielégítését leginkább lehetett {I-109.} várni. Ugyanakkor hangsúlyt helyezett a nyugati, pontosabban az angol kapcsolat erősítésére. London éppen 1938 májusában lépett fel határozottan a németek terjeszkedő terveivel szemben, így joggal lehetett feltételezni, hogy Anglia támogatása is elengedhetetlen lesz mindig, a Duna-medencében várható sorra kerülő határváltoztatáshoz. Ráadásul Berlin többször kinyilvánította: a magyar revíziós igényeket nem hajlandó teljes mértékben támogatni. Az angol kapcsolat mellett szólt még, hogy idehaza sokan az ország függetlenségére nézve kifejezetten veszélyesnek tartották a harmadik Birodalom növekvő erejét. A hazai külpolitika mozgásterének bővítését szolgálták azok az 1937 eleje óta folyó tárgyalások, amelyek Budapest és a kisantant államok közötti viszony javítását segítették elő.

Imrédynek igen hamar rá kellett döbbennie elképzelései ingatag voltára. Anglia magatartását döntően az a szempont határozta meg, hogy a német igények kielégítésével mérsékelje annak agresszivitását. A megbékéltetési politika jegyében nem kívánt komolyabban belefolyni Kelet-Közép-Európa ügyeibe sem. Hitler viszont elérkezettnek látta az időt arra, hogy válaszút elé állítsa magyarokat: hajlandók-e együttműködni vele a versailles-i békemű szétrombolásában. Ennek jegyében augusztusban hivatalos látogatásra hívta Németországba Horthyt és Imrédyt. Hitler az augusztus 20–26-a között lezajlott tárgyalásokon közölte magyar delegációval, hogy küszöbön áll a Csehszlovákia elleni német támadás. Budapesttől azt várta, hogy rövid időn belül támadja meg északi szomszédját, ami alapot teremthetne Hitler számára egész Csehország bekebelezéséhez. A közreműködés áraként egész Szlovákiát ajánlotta fel. A magyar vezetők – Horthy, Imrédy és Kánya – egységesen kedvezőtlennek ítélték meg a nemzetközi viszonyokat egy ilyen akcióra. Féltek attól, hogy egy ilyen akció európai méretű háborút robbanthat ki, amelyben Magyarországnak kellene az agresszor szerepét vállalnia. Ehhez sem a magyar katonai potenciált, sem Németországot nem tartották elég erősnek, így kénytelenek voltak kitérni Hitler ajánlata elől. Tovább rontotta a német–magyar viszonyt, hogy ezzel egy időben állapodtak meg Bledben a kisantant államok és Magyarország. Eszerint Prága, Bukarest és Belgrád elismeri Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, ugyanakkor a felek kölcsönösen lemondanak arról, hogy vitás konfliktusaikat háború útján rendezzék. A náci vezetést mind a bledi megállapodás, mind Horthyék magatartása rendkívül felbőszítette. Ribbentrop válaszul kijelentette: „aki nem vesz részt valamiben, az nem is kaphat belőle semmit”. A náci vezetés szeptemberben megismételte ajánlatát, amit Imrédy kényszerűségből megint csak visszautasított. Pontosabban csak annyit tett, hogy szeptember 22-én, majd 28-án kemény hangú jegyzékben követelte a prágai vezetéstől a magyarlakta területek átadását és autonómia biztosítását Szlovákiában és Kárpátaljának. A történtekből azonban Imrédy levonta a konklúziót és legalább belpolitikai téren igyekezett megfelelni a német elvárásoknak. Hitler viszont a magyar katonai akció elmaradása miatt arra kényszerült, hogy megelégedjen az etnikai alapon hozott nagyhatalmi döntéssel. Az 1938. szeptember végi müncheni konferencián az olasz, a francia és a brit kormányfő hozzájárult ahhoz, hogy Németország saját területéhez csatolja az addig Csehszlovákiához tartozó, de túlnyomórészt németek által lakott Szudéta-vidéket. A konferencia a hazai közvélemény nagy megdöbbenésére közvetlenül nem foglalkozott Magyarország {I-110.} igényeivel. Ezzel kapcsolatban közvetlen tárgyalásokat javasolt Prága és Budapest között. München teljesen elbizonytalanította az angol támogatásban reménykedő hazai konzervatív köröket, Imrédyt pedig megerősítette abbéli meggyőződésében, hogy London lényegében lemondott Magyarországról. Az előírt tárgyalások október 9-én kezdődtek meg Komáromban a Kánya vezette magyar delegáció és az immár autonómiát kapott Szlovákia képviselői között. Kánya eredetileg az összes magyarlakta terület átadását és szlovák és ruszinok lakta vidéken népszavazás megtartását követelte. A szlovák küldöttek ennek csak töredékét voltak hajlandók felajánlani. Ezért Budapest ellenakciókat indított. Kozma Miklós és Homlok Sándor irányításával „Rongyos Gárda” néven szabadcsapatokat állítottak fel, majd dobtak át a határon diverziós cselekmények végrehajtására, csekély sikerrel. Emellett a magyar vezetés – Szlovákiát elszigetelendő – határozottabb kiállást ígért Németországnak a határkérdésben remélhető támogatásért cserébe. A tárgyalások főleg egyes városok – Munkács, Kassa – hovatartozása miatt kudarcba fulladtak. Ezután eredetileg nagyhatalmi konferenciának kellett volna következnie, ám miután Anglia és Franciaország érdektelenségét nyilvánította az ügyben, német–olasz döntőbíráskodásra került sor. A november 2-án a bécsi Belvedere-kastélyban meghozott nagyhatalmi döntés formailag a magyar diplomácia sikerét jelezte, hiszen Nyitra és környéke kivételével minden ott előterjesztett magyar követelést elfogadtak. Pozsony német kérésre ekkor már nem szerepelt a magyar igények között. Az I. bécsi döntés hazai fogadtatása mégsem volt egyértelmű. Egyfelől tagadhatatlan, hogy a hazai közvélemény lelkesen ünnepelte a terület-visszacsatolás tényét, azt, hogy végre sikerült megtörni a trianoni diktátumot, és 11 927 négyzetkilométernyi terület 86,5%-os magyar többségű lakosságával visszakerült az anyaországhoz. Másfelől viszont az örömmámorba némi keserűség is vegyült. A hivatalos körök mindig is a történeti Magyarország visszaállítását szorgalmazták és egész Szlovákiát, de legalábbis Kárpátalját mindenképpen szerették volna megszerezni. Hitler azonban némi elégtételként ragaszkodott ahhoz, hogyha neki meg kellett elégednie az etnikai revízióval, akkor Budapest sem igényelhet többet. Berlin egyelőre azokat az előkészületeket is határozottan leállította, s ezzel éppen saját emberét, Imrédyt hozta nehéz helyzetbe, amelyek Kárpátalját önálló, magyar akcióval próbálták birtokba venni. A magyarok „túl sokat akarnak” és „túl olcsón” – jegyezte meg Hitler.

A bécsi döntés révén 11 927 négyzetkilométernyi határ menti terület került vissza Magyarországhoz, benne a fontosabb városok: Érsekújvár, Komárom, Losonc, Kassa, Ungvár és Munkács. Az ott élő 1,1 millió lakosnak túlnyomó része, 86,5%-a magyarnak vallotta magát. A korábbi csehszlovák statisztikákhoz képest – az 1930-as népszámlálás egész Szlovákiában 585 ezer magyart regisztrált – ezután ugrásszerűen megnőtt a magukat magyarnak vallók száma. Az arányok megváltozásában jelentős szerepet játszott a magyarsághoz orientálódó helye zsidóság, valamint az a tény, hogy a korábbi cseh és szlovák közigazgatási apparátust, a katonaságot magyar váltotta fel. Az első hetek jobbára a visszatérést ünneplő eufórikus hangulatban teltek, még az elvakult nacionalizmussal nem vádolható Babits Mihály is versben üdvözölte az északi területek visszatérését. A közvélemény nagy része a döntést a hivatal politika sikereként értékelte. A komáromi és kassai bevonuláskor {I-111.} Horthy népszerűsége a csúcspontjára jutott. Politikai téren Imrédy is profitált a terület-visszacsatolásból. A szlovákiai magyar pártok még 1936. június 21-én közös szervezetbe tömörültek Egyesült Magyar Párt néven. A párt irányítása 1938 végén szinte teljesen a mind szélsőségesebb, imrédystává váló Jaross Andor kezébe került. A másik nagy tekintélyű vezető, Esterházy János a Szlovákiában maradt mintegy 70 ezer magyar politikai képviseletét irányította. Jaross miniszteri tárcához is jutott. A magyar parlamentbe bekerült 26 képviselő pedig az Imrédyt támogatók táborát gyarapította. Hamar kiderült azonban, hogy a frissen szerzett területek beillesztése az anyaország vérkeringésébe gonddal jár. Az új országrészt először katonai, majd 1938. december 21-étől polgári közigazgatás alá helyezték. Nemzethűségi igazoló eljárásokat indítottak, melynek során megvizsgálták, hogy ki hogyan viselkedett az idegen megszállás alatt. Rendelet született az 1920-as évek elején végrehajtott, erősen magyarellenes csehszlovákiai földreform revíziójáról. Fokozta a nehézségeket, hogy túlnyomórészt magas életszínvonalú élelmiszertermelő területek kerültek vissza, amelynek a biztos felvevőpiaca – a cseh iparvidék – odaát maradt. Ráadásul a felvidéki magyar lakosság a társadalmi érintkezésben jóval demokratikusabb értékrendet képviselt, mint az „úri” mentalitástól erősen áthatott anyaország. A gondokat eleinte különböző hazafias akciókkal – pl. „Magyar a magyarért” mozgalom – próbálták áthidalni, érdembeli változás azonban csak 1939 februárja, Teleki miniszterelnöki posztra kerülése után következett be. Teleki szinte minden téren óvatosabb, a helyi sajátosságokra jobban figyelő politikát igyekezett megvalósítani.

A bécsi döntés, majd Kárpátalja elfoglalásának német vétója megerősítette a vezető körök azon meggyőződését, hogy Magyarország Hitler támogatása, de legalábbis jóváhagyása nélkül nem szerezhet újabb területeket. Az Imrédy-kormány számos lépéssel igyekezett demonstrálni németbarátságát. Kánya helyét a külügyminiszteri székben november végén a berlini követelések iránt lényegesen megértőbb Csáky István foglalta el. A hazai német kisebbség követeléseinek részleges kielégítésén túl 1939 januárjában nyilvánosan bejelentették, hogy Budapest – a régió államai közül elsőként – csatlakozik az Antikomintern Paktumhoz.- A lépés azonban messze nem váltott ki olyan német rokonszenvet, mint azt idehaza remélték, a Szovjetunió pedig válaszul megszakította diplomáciai kapcsolatait Magyarországgal.

A februárban kormányra kerülő Teleki fokozta erőfeszítéseit Kárpátalja visszaszerzésére. A szempont a történeti határok helyreállításán túl az volt, hogy a közös lengyel–magyar határ megteremtésével növelni lehessen az ország külső mozgásterét és nemzetközi súlyát – elsősorban a németekkel szemben. Az áttörésre 1939 márciusában került sor. A német csapatok katonai erővel megszállták Csehországot. Ezt kihasználva a magyar csapatok szintén támadásba lendültek és néhány napos harc után március 18-ra elfoglalták Ruszinszkót. Bár Teleki önálló lépésre is el volt szánva, a magyar kormányzat szabad kezet kapott a németektől az akcióra. Ez utóbbi tény egyébként pontosan jelezte, hogy Hitler tisztában volt azzal, hogy Magyarország Kárpátaljával együtt is alapvetően függő helyzetben marad Berlintől. A második revíziós siker területben 12 061 négyzetkilométerrel, népességben közel 600 ezer fővel gyarapította az országot. Kárpátalja korábban is gyengén fejlett területnek számított. Az országrész {I-112.} természeti adottságai – gazdag erdői – révén jól illeszkedett a magyar gazdaság egészébe. Ezért itt valamivel kevesebb szociális konfliktussal kellett számolni, mint a Felvidék esetében. Gondot inkább az etnikai problémák jelentettek. Kárpátalja magyar többségű területeit már korábban sikerült megszerezni. Így a most elfoglalt részeken csak mintegy 40 ezer fős magyar lakosság élt. Első ízben került magyar fennhatóság alá egy jelentős létszámú, zárt tömbben élő idegen népcsoport, a ruszin. Ez a tény jó lehetőséget kínált Telekinek arra, hogy korábban hirdetett nemzetiségpolitikai elveit a gyakorlatba is átültesse. Teleki elítélte az asszimiláció minden erőszakos és nyílt formáját. Komolyan vette azt a kortársai által többször is hangoztatott nézetet, hogy a Szent István-i Magyarország helyreállítása jelentős részben azon múlik, hogy a hivatalos magyar politika milyen mértékű autonómiát nyújt a határokon belülre kerülő nemzetiségek számára. Ennek jegyében Kárpátalján bevezette a kétnyelvűséget a helyi közigazgatásban és területi autonómiát ígért a ruszin népesség számára. A kormányfő 1940. július 23-án ugyan beterjesztette a parlamentben az autonómiáról szól törvényjavaslatot, ám a terv biztonsági szempontok, a hazai szélsőségesen nacionalista körök és a Kárpátalján élő magyarok ellenállása miatt lényegében megbukott.

Csehszlovákia megszűnésének nagy horderejű nemzetközi következményei voltak. A brit kormányfő Prága német megszállása miatt becsapva érezte magát és szakított az addigi megbékélési politikával. Párizs és London áprilisban hagyományos szövetségeseikkel – Lengyelországgal és Romániával – illetve a stratégiailag fontos Görögországgal garanciális egyezményt kötött. Teleki számára ez a folyamat rendkívül kellemetlen volt: a magyar kormány jóllehet Kárpátalját nem döntőbíráskodás eredményeképp szerezte meg, a németek iránti újabb gesztusként és korábbi ígéretének megfelelően éppen áprilisban kilépett a Népszövetségből. 1939 tavaszától egyre erősebbé vált a szembenállás Európa két nagyhatalmi csoportosulása, a status quót védő nyugatiak és a Németország vezette tengely között.

A világháború árnyékában (1939–1940)

Hitler 1939. augusztus 23-án megnemtámadási egyezményt kötött a Szovjetunióval. Miután ezzel elhárította egy kétfrontos háború veszélyét, elérkezettnek látta az időt, hogy a Harmadik Birodalom teljes európai uralmát akár háborús eszközökkel is megvalósítsa. Szeptember 1-jén a németek megtámadták Lengyelországot, majd a Varsót támogató francia és angol hadüzenet után a háború európai méretűvé szélesedett. Ebben a helyzetben a kormány külpolitikáját Teleki az ún. „fegyveres semlegesség” jegyében kívánta kialakítani. A magyar miniszterelnök abból indult ki, hogy Magyarországnak több okból is ki kell maradnia ebből a háborúból. Távolról sem biztos Németország győzelme – vélte –, és a „szent önérdek” alapján meg kell várni a háború végét és akkor már a biztos győzteshez lehet csatlakozni. Az I. világháború végén létrejött szituáció megismétlődésétől tartott. Akkor a magyar haderő kezdettől fogva részt vett a háborúban, a vesztes oldalon állt és nem tudott olyan, a győztesek által elismert és támogatott kormányt felmutatni, amely hatékonyan képviselhette volna az ország érdekeit. Mindössze egyetlen kérdés volt, amelynek megoldására a kormányfő fegyveres eszközök {I-113.} igénybevételétől sem zárkózott el: Erdély visszaszerzése Romániától.

A náci vezetés nem számolt Magyarország katonai közreműködésével, viszont alapvető érdeke volt, hogy tényleges hadműveleteit semmilyen közép-európai incidens ne zavarja meg. A magyar kormány ugyanakkor azt várta, hogy Berlin támogassa vagy legalábbis ne akadályozza céljai megvalósításában. Német részről egyetlen konkrét igény merült fel: 1939 szeptemberében kérték, hogy a lengyelek elleni hadműveletekhez Budapest engedje meg nekik észak-magyarországi vasútvonalak használatát. Teleki azonban az évszázados lengyel–magyar barátságra hivatkozva és persze a lehetséges diplomáciai következményektől tartva elutasította a kérés teljesítését. Sőt, 1939 őszén mintegy 120–140 ezer lengyel menekült érkezett Magyarországra, akik itt-tartózkodásuk alatt a kormány messzemenő támogatást élvezték. A belügyminisztérium Antall József vezetésével külön irodát nyitott részükre. A német kormány háborús lekötöttségei következtében nem kívánt az esettel komolyabban foglalkozni. Megelégedett azzal, hogy – retorzióként – átmenetileg leállította a Magyarországra irányuló hadianyag-szállításokat. Kényes kérdésnek bizonyult a továbbiakban Erdély ügye Hitlernek fontos volt a román olajtermelés és szállítás zavartalansága, ezért határozottan megtiltott minden Erdély elleni magyar akciót. Másik oldalról viszont a magyar kormány határozottan ellenezte a náci vezetésnek azt a tervét, hogy a fenti okokból német csapatokat küldjenek Romániába, méghozzá Magyarországon keresztül. Ezzel szemben enyhültek valamelyest a feszültségek a gazdasági kapcsolatok terén. A náci vezetés a magyaroknak és persze a Duna-medence többi államának, azt a szerepet szánta, hogy a Harmadik Birodalom nyersanyag- és élelmiszerellátói, illetve iparcikkfelvevői legyenek. Németország azonban nem volt képes ellátni a magyar igényeket, a kétoldalú áruforgalomban jelentős adósságot halmozott fel. Különösen keveset szállított fegyverekből és hadianyagokból, amelyekre pedig a legnagyobb igény lett volna. A magyar kormány válaszul a fokozottabb iparfejlesztés mellett döntött, ami kiváltotta a németek rosszallását. Jelentős erőfeszítések történtek a hazai páncélos-, gépjármű- és repülőgépgyártás kiépítésére. A háború kitörése után beszűkültek a német ipar exportlehetőségei, így jelentős mértékben növelni tudták magyarországi szállításaikat, aminek következtében átmenetileg csökkent klíringtartozásaik összege. A hadianyag-szállításoknál viszont a politikai szempontok továbbra is érvényesültek, amint az a vasútvonal használatának megtagadása kapcsán jól látszott.

1940 tavasza a villámháborús német győzelmek jegyében telt el. A németek elfoglalták Dániát, Norvégiát, Hollandiát, Belgiumot és ami idehaza a legnagyobb megdöbbenést okozta, Franciaországot. Az elért sikerek következtében Hitler lényegében a kontinens ura lett. Magyarország külpolitikai mozgástere még tovább szűkült és Teleki le is állította azokat az előkészületeket, amelyek egy esetleges nyugati magyar emigráns kormány működésének anyagi feltételeit biztosították volna. Az óriási német erőfölény nyilvánvalóvá vált. A Szovjetunió elfoglalta Lengyelország németek által meg nem szállt területeit. Mindezek azt sugallták Teleki számára, hogy a két nagyhatalom 1939 augusztusában a közép-európai országok „bőrére” egyezett meg egymással. Ilyen körülmények között még inkább fontos volt számára az, hogy az angol–magyar kapcsolatok ne romoljanak, Magyarország pedig semmiképpen {I-114.} se kerüljön szembe nyíltan Nagy-Britanniával. Annál kevésbé, mivel London korábban jelezte, hogy nem vett ugyan részt a bécsi döntés meghozatalában, de nem is ellenzi azt. Még 1940-ben kis hangsúlyozták, hogy az emigráns Benes-kormány elismerésével nem foglaltak állást automatikusan a korábbi csehszlovák határok visszaállítása mellett. A viszonylag csekély német nyomás és a lengyelekkel szemben tanúsított lojális magyar magatartás következményeként egyelőre úgy látszott, sikerül megvalósítani Teleki elképzeléseit. A kérdés inkább az volt, meddig sikerül ezt a kényes egyensúlyhelyzetet fenntartani.

A miniszterelnöknek politikája alakításakor bizonyos fokig tekintettel kellett lennie az ellenzék állásfoglalásaira is. Ebből a szempontból a legkevesebb gond a baloldallal volt. Az 1939. májusi választások következményeképp csekély parlamenti erőt képviseltek. Ráadásul számos külpolitikai kérdésben vallott felfogásuk sem állt távol a miniszterelnökétől. Komolyabb veszély inkább a másik oldalról fenyegetett. A német győzelmek a szélsőjobboldal előzetes várakozásait igazolták és sokan vélték úgy, hogy a nemzetközi fejlemények a már eddig is komoly pozíciókkal rendelkező szélsőjobboldalnak kedveznek. Teleki tisztában volt a társadalmi erőviszonyok kedvezőtlen alakulásával, ezért megpróbálta kihasználni, hogy a konzervatív tábor politikai befolyása Horthy révén és különböző informális csatornákon keresztül lényegesen nagyobb volt annál, mint ami például a parlament összetételéből következett. Arra épített, hogy az adott intézményszerkezet eredendően a kormány és a miniszterelnöki poszt túlsúlyára épül, ami a körülmények alakulásától függően fokozható. Szeptember 2-án a kormány az európai háborús helyzetre hivatkozva a honvédelmi törvény alapján életbe léptette a kivételes hatalommal összefüggő intézkedéseket. Bevezették az előzetes sajtócenzúrát. Megtiltották új egyesületek alakítását, a meglévőket fokozottan ellenőrizték. A közrend és közbiztonság védelmére hivatkozva megnövelték a rendőrség hatalmát. A kormánynak lehetősége nyílt arra, hogy egyes, számára különösen fontos törvényjavaslatokat a parlamentben – az érdemi munka kikapcsolásával – sürgősségi eljárással tárgyaltasson. Ilyen körülmények között az ellenzéki pártok működése még szűkebb keretek közé szorult. Új párt létrehozására, kiépítésére pedig úgyszólván semmi esély sem volt. Gyakorlatilag illegális szerepre és vegetálásra kényszerült a Nemzeti Parasztpárt is. ugyanakkor Teleki szívós taktikával több, a szélsőjobbhoz tartozó kormánytagtól is megszabadult: Kunder Antal ipar- és kereskedelemügyi, Tasnádi Nagy András igazságügy-miniszter helyét Varga József és Radocsay László foglalta el. Jaross Andor felvidéki ügyek tárcanélküli miniszteri posztját is megszüntették.

A kormányfő pozícióját erősítette, hogy a nyilas mozgalom fellendülése 1940 első felében megtorpant és ennek okát nemcsak a korlátozó intézkedésekben lehet megtalálni. Az augusztusi német–szovjet paktum megzavarta az antibolsevizmust és „feltétlen” németbarátságot egyszerre hirdető hazai szélsőjobboldali erőket. Teleki az 1939 novemberében kitört szovjet–finn háborúban angol közreműködéssel és a magyar politikai vezetőréteg túlnyomó többségének támogatásával álhatott ki a finnek mellett. Miközben Európa majd minden országa hadban állt, Magyarországon folytatódott a gazdasági konjunktúra, a lakossága valamelyest még mindig növekvő életszínvonala jelentős mértékben korlátozta a szociális demagógia vonzerejét. A nyilasok ráadásul {I-115.} taktikai hibát is elkövettek. A németek kegyeinek elnyeréséért két képviselőjük törvényjavaslatot terjesztett be, amely a nemzetiségi kérdés általános rendezését sürgette, méghozzá a Volksbund követelései alapján. A kísérlet azonban fordítva sült el. A törvényjavaslatot a hazai közvélemény elítélte, Hitler pedig jelezte, hogy ő csak a német kisebbség számára kíván kivételes jogokat.

Az erejükből valamelyest vesztett nyilas támogatásokon túl Telekinek másféle veszélyekkel is szembe kellett néznie: a katonatisztek fokozódó politikai aktivitásával. A szélsőjobboldal propagandája nem maradt hatástalan az időnként egzisztenciális gondokkal küzdő tisztikarra, különösen a Gömbös alatt előtérbe került fiatalabb generációra. Egyre több tábornok pedig „tisztán” katonapolitikai megfontolásokra hivatkozva bírálta a kormányt. Részben a német hadsereg képességeitől eltelve, részben a retorzióra hivatkozva erőteljesebb német orientációt vártak. Kizártnak tartották, hogy Magyarország revíziós szándékai fenntartása mellett kimaradhat egy európai méretű háborúból, ezért állandóan sürgették, hogy az ország erőforrásait teljesen állítsák a hadsereg szolgálatába. Érvelésüknek volt valóságtartalma. Hiába sikerült a győri program katonai részét 1940 közepére megvalósítani, a hadsereg technikai felszereltsége továbbra is rendkívül alacsony szinten állt. Egy ország politikai súlyát pedig hadseregének értéke is befolyásolja. Darányitól kezdődően állandó gond volt a politikai szempontból megbízható és erélyes hadseregvezetők biztosítása. Eredetileg a konzervatív körök bizalmából került 1938 őszén a vezérkari főnöki posztra Werth Henrik. Vezérkari főnöksége alatt azonban még jobban felgyorsult a jobbratolódás folyamata. Mivel a német győzelmek 1940 tavaszán őt látszottak igazolni, élvezte Horthy támogatását. Horthy kizárta Werth leváltását, a tisztikar hangulatát pedig végképp nem lehetett egyik napról a másikra megváltoztatni. Így a miniszterelnöknek mindig számolnia kellett a katonai vezetés felől érkező politikai nyomással.

A kormányzat helyzetét tovább nehezítette, hogy mind kevésbé számíthatott a nagypolgárságra és az arisztokráciára. Előbbi számos képviselőjének zsidó származása miatt állt éles támadások kereszttüzében. Az arisztokráciára pedig több oldalról is mint az agrármodernizáció legfőbb akadályára, csak vagyoni-politikai kiváltságai védelmét szem előtt tartó osztályra tekintettek. Valamivel nagyobb segítséget jelentettek a harmadik hagyományos erőként számon tartott egyházak. Különösen a katolicizmuson belül elindult belső megújulás eredményeképpen az 1940-es évek elején már számos befolyásos társadalmi szervezet működött, amelyek fékezni tudták a szélsőjobb térnyerését. Közülük a legnagyobb hírnévre a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete – ismertebb nevén a KALOT – tett szert. Továbbra is megosztott volt a középosztály. Egyesek a 6 és 12%-os kvótával megoldottnak vélték a zsidókérdést és számos szervezet, mint a Törzsökös Magyarok Egyesülete már az asszimiláns németség felől fenyegető veszélyt látta nagyobbnak. Az egzisztenciális gondokat mégsem elsősorban a zsidótörvények, hanem a terület-visszacsatolások szüntették meg, amelyek együtt jártak az álláslehetőségek megnövekedésével. A jobboldali eszmékre fogékony középosztályi csoportok azonban gondot okoztak a miniszterelnöknek azzal, hogy a tradicionális vezető erők végérvényes kiszorítását követelték a közéletből és a külpolitikát kizárólag a revízió szemüvegén keresztül tudták csak nézni.

{I-116.} A kormányzat és a társadalom viszonyát több más tényező is befolyásolta. A háború kitörése után a honvédelmi törvény alapján korlátozták a munkaerő-mozgást, számos gyárat hadiüzemmé nyilvánítottak, élükre üzemi katonai parancsnokot állítva és felfüggesztették a korábbi szociálpolitikai intézkedések egy részét. A lakosság hangulatát, magatartását azonban döntően az 1938-tól érezhető nagyarányú gazdasági fellendülés határozta meg. A német piac szinte korlátlanul vette fel a főbb magyar mezőgazdasági termékeket. A katonai megrendelésekkel összefüggésben háborús ipari konjunktúra bontakozott ki. A termelés folyamatosságát egyelőre számottevő nyersanyaghiány sem zavarta. Magyarország semleges ország lévén elvileg bárkivel kereskedhetett. Teljesen megszűnt a mezőgazdasági és az ipari munkanélküliség, a munkásság reálbérei még 1940-ben is emelkedtek, az inflációt pedig sikerült alacsony szinten tartani. Mindezek jelentős mértékben tompították a feszültséget a parasztság és a munkásság soraiban. Teleki a szociális reformok folytatásával tudatosan törekedett erre. 1940-ben létrehozták az Országos Nép- és Családvédelmi Alapot (ONCSA). A korszak talán legsikeresebb lakásépítési akciója révén 1940–44 között 12 ezer lakást építettek, elsősorban sokgyermekes családok számára. A miniszterelnök rászánta magát a földkérdés rendezésére is. Elfogadtatta az országgyűléssel a kishaszonbérleti törvényt (1940. évi IV. tc.) Ez 10 év alatt 1,5 millió hold föld felosztását tervezte kishaszonbérletek és házhelyek formájában. A tervezet jelentősen elmaradt ugyan attól, amit számos neves agrárszakember kívánatosnak tartott, ám több volt annál, mint amit a sokat emlegetett Nagyatádi-reform során igénybe vettek. Az 1930-as évektől az iskolázottság emelése a politika egyik fontos kérdésévé vált. A továbbtanulási lehetőségek bővülésének hatásaként a népi származású egyetemi és főiskolai hallgatók aránya 1939-ben megközelítette a 20%-ot. A Teleki-kormány a nyolcosztályos népiskola kötelezővé tételével tovább demonstrálta reformszándékát. A Turul Szövetség kezdeményezésére 1940. február 1-jén megnyílt a Bólyai Kollégium, amely a szegényebb, parasztszármazású diákok támogatását tűzte ki célul.

A háború a mindennapokban egyelőre alig éreztette hatását. Igaz a kormány bevezette bizonyos árufélékre a jegyrendszert, sőt, megjelent az üzletekben a csökkentett liszttartalmú népkenyér, mégis sikerült biztosítani a közellátás zavartalanságát. A terület-visszacsatolások nem igényeltek nagyobb katonai erőfeszítéseket, az ország nem állt hadban senkivel. Így a lakosság a háború pusztításait sem érzékelte közelről. Sokan nem gondolták végig azt a lehetőséget, hogy a németbarátságnak később súlyos ára lesz, ennélfogva a közvélemény csak bizonyos mértékig támogatta Teleki törekvését a háborúból való kimaradásra.

Területgyarapodás: a második bécsi döntés

A magyar kormány lényegében 1940 tavaszától szívós makacssággal törekedett az Erdély-kérdés rendezésére. Ez részben az ott élő nagyszámú magyar kisebbség létével, részben azzal a honi társadalom egészét jellemző mentalitással magyarázható, amely a „kincses Erdély” sorsát mindig is megkülönböztetett figyelemmel kísérte. Teleki eredetileg önálló akcióra gondolt, ami – a román hadsereg erejére tekintettel – nagy optimizmusról tanúskodott. A terv előtt jelenetős politikai akadályok {I-117.} is tornyosultak. Románia nemzetközi pozíciója eleinte szilárd volt. Anglia és Franciaország egyezményben vállalt garanciát biztonságára és Hitler is ellenzett minden olyan lépést, amely a térség stabilitását, illetve ezen keresztül a román olaj németországi felhasználását veszélyeztethette volna. 1940 nyarára viszont alapvetően megváltozott a helyzet. Az angol és francia támogatás elvesztette jelentőségét, a Szovjetunió pedig – precedenst teremtve Magyarországnak is – azzal a követeléssel lépett fel, hogy a románok engedjék át neki Besszarábiát. Románia megpróbált reagálni a megváltozott körülményekre és politikáját kizárólagos német orientációra átállítani, de elkésett. Külső támogatás híján át kellett engednie Besszarábiát a szovjeteknek és – német kérésre – közvetlen tárgyalásokra kényszerült a magyar kormánnyal is. Erre augusztusban, a Duna-parti Turnu Severinben került sor, mindenféle eredmény nélkül. A bukaresti kormány annyira bízott a német támogatásban, hogy maga kérte a tengelyhatalmak döntőbíráskodását Erdély ügyében. Pedig rosszul tette. Hitler nemcsak azt látta át, hogy egy esetleges helyi konfliktus megelőzése végett valamit juttatni kell a magyaroknak, hanem egyúttal keményem meg is akarta leckéztetni a külpolitikai téren későn váltó románokat. A német–olasz döntőbírói határozatot ismét a bécsi Belvedere-palotában augusztus 30-án hozták meg. Ennek alapján 43 541 négyzetkilométernyi terület került vissza Magyarországhoz, és ami idehaza a legnagyobb örömöt okozta, ebbe beletartozott Székelyföld is. A visszacsatolt országrész lakosságának 52%-a volt magyar. Az 1910-es 1,66 milliós erdélyi magyarság lélekszáma 1930-ra 1,48 millióra csökkent, majd 1941-ben 1,7 millióra ugrott. A korabeli román statisztikák ettől lényegesen eltérnek. A különbség oka nagyrészt hasonló, mint a Felvidék esetében. Észak-Erdélyben magyar számítások szerint több mint 1 milliós román, Dél-Erdélyben pedig 400 ezres magyar népesség maradt. A kisebbségekkel szembeni bánásmód a továbbiakban a két ország viszonyának egyik feszültségforrásává vált.

A Teleki-kormány lendülettel, de számos tapasztalat birtokában, előrelátással fogott hozzá a frissen szerzett területeken a politikai és társadalmi viszonyok átalakításához. Ügyeltek arra, hogy a helyi ügyek intézése és a pártpolitikai szempontok ne fonódjanak össze olyan mértékben, mint a Felvidéken. Létrejött ugyan decemberben kormánytámogató programmal az Erdélyi párt, ám fő feladatának nem az országos küzdelmekbe való beleszólást, hanem a speciális erdélyi érdekek képviseletét tartotta. Emellett a visszakerült területek értelmisége más, liberálisabb szellemiséget képviselt, mint a trianoni országé, az „öntevékeny” egyesületi életnek is sokkal gazdagabb tradíciói voltak. Teleki nem véletlenül hangsúlyozta, hogy „az erdélyiek kormányozzák önmagukat”. Az anyaországból érkezett tisztviselők magatartása ugyan számos gondot okozott, mégsem került sor nemzethűségi igazoló eljárásokra és óvatosabban jártak el a korábbi földreform revíziója kapcsán is. Növelte a nehézségeket, hogy Erdélyek a gazdaságilag elmaradottabb, szegényebb fele került vissza. Ezt szociális segélyakciók szervezésével, infrastrukturális beruházásokkal, a helyi magyar kulturális intézmények erőn felüli támogatásával igyekeztek ellensúlyozni.

Teleki a 2. bécsi döntés győzelemként könyvelhette el. Igaz, csak két hatalom vett részt a döntés meghozatalában. A magyar területi igények jogosságát általánosságban a szovjet kormány is elismerte és a román külpolitikai fordulat után Anglia sem kívánt kiállni Bukarest mellett. A megoldás mégsem hozott megnyugvást. A román politikusokat ugyan megdöbbentette az eset, de tanultak belőle és Antonescu marsall hatalomátvételével gyökeres belpolitikai fordulatot hajtotta végre. A magyar társadalom természetesen önfeledten ünnepelte az újabb területgyarapodást, s szinte azonnal megfogalmazódott az igény a dél-erdélyi területek megszerzésére is. A második bécsi döntés így nem hozott megnyugvást, s kemény versenyfutás kezdődött meg a német kegyekért annak eldöntésére, hogy ki birtokolja Erdély egészét. A revíziós téren kapott segítség a hazai közvélemény túlnyomó részében még jobban megerősítette a német orientáció előnyeit. Sokan abban reménykedtek, hogy kellően lojális magatartás esetén meg lehet szerezni Hitler támogatását Dél-Erdély ügyében. A konzervatív tábor és a baloldal érvelését, hogy ezek a területek „járnak” Magyarországnak és nem tartozunk hálával értük senkinek, az események cáfolni látszottak. Teleki viszont elégedetlen volt a területszerzés módjával, világosan látva, hogy a második bécsi döntés komoly következményekkel fog járni. Az ősz folyamán, jórészt német követelésre olyan bel- és külpolitikai lépésekre került sor, amelyek egybecsengtek a hazai szélsőjobboldal követeléseivel. A magyar kormány Bécsben kötelezte magát, hogy biztosítja a népcsoport-autonómiát a német kisebbség számára. Az elért siker hatásaként október végétől a Volksbund monopolhelyzetbe került a magyarországi németség szervezése terén. Szeptemberben Szálasi amnesztiában részesült és kiszabadulása után vezetésével újból létrejött a nyilas pártok egysége. Tovább erősítette őket, hogy hatályon kívül helyezték a híres 3400-as rendeletet, amely megtiltotta a közalkalmazottaknak, hogy rendszerellenes mozgalomban részt vegyenek. A kedvező körülményeket kihasználva Imrédy Béla 16 képviselőtársával kilépett a kormánypártból és az „úri” szélsőjobb immár sokadik zászlóbontásaként megalapították a Magyar Megújulás Pártját (MMP). A nemzetiszocialista tábor októberben nagyszabású bányászsztrájkot szervezett. A sztrájkban, amely a korszak egyik legnagyobb ilyen jellegű megmozdulása volt, 30 ezer ember vett részt, az erődemonstráció azonban nem hozta meg a kívánt hatást. A MÉP-képviselők többsége nem követte Imrédyt, a kormány gyakorlatilag megbuktathatatlan lett azzal, hogy a visszacsatolt területekről behívott képviselők – a Felvidékről és Kárpátaljáról összesen 28, Erdélyből pedig 51 – szinte kivétel nélkül a kormányt támogatták. Teleki megbuktatása szempontjából kevés jelentősége volt, hogy a jobboldali ellenzék 70 vagy 50 mandátummal rendelkezik. Német segítségben sem reménykedhettek. Szeptember–november folyamán Teleki teljesítette Hitler főbb követeléseit: átengedte az ország területén a Románia megszállására indított német csapatokat, Berlin számára kedvezően módosították a kétoldalú gazdasági megállapodásokat és Magyarország – a régió országai közül elsőként – csatlakozott a szeptemberben megkötött német–olasz–japán háromhatalmi egyezményhez. Ilyen körülmények között a náci vezetés nem látta indokoltnak, hogy közvetlen beavatkozással juttassa hatalomra a magyar {I-119.} szélsőjobboldalt. Jól látták, hogy a nyilasok nem rendelkeznek kormányzóképes vezetői garnitúrával, és ami a legfontosabb, egy bizonytalan kimenetelű hatalomátvételi kísérlettel nem kívánták kockáztatni a térség nyugalmát. Nem csekély megdöbbenést keltett idehaza, hogy Romániában Antonescu marsall német beleegyezéssel véresen leszámolt a Vasgárdával.

Telekinek tehát sikerült kivédenie a szélsőjobboldal rohamát, sőt további imrédysta minisztertől is megszabadult. Teleki Mihályt Bánffy Dániel váltotta a földművelésügy élén. Igaz, az ár sem volt csekély. A kormányfő belpolitikai engedményként megkezdte az újabb zsidótörvény-javaslat előkészítését és egy, a korporációs rendszer fokozottabb adaptációjára épülő alkotmányreform kidolgozását. Nemzetközi téren Anglia magatartása okozott gondot. London világosan értésére adta Telekinek, hogy Németországgal bármilyen konkrét katonai együttműködés esetén Magyarországnak politikai következményekkel kell számolnia. A magyar kormányfő számára egyetlen lehetőség kínálkozott, hogy javítsa pozícióját a nyugati hatalmak szemében: közeledés Jugoszláviához. A kapcsolatok javulását az 1940. december 12-én aláírt jugoszláv–magyar örökbarátsági szerződés látványosan demonstrálta. A szerződés jól illeszkedett a Dél-Erdély megszerzését célzó magyar tervekhez, de nem ellenezte Hitler sem, abban a reményben, hogy ezáltal könnyebben fel lehet sorakoztatni Belgrádot a tengely oldalán.

A német terveket a jugoszláviai fejlemények – 1941. március 26-án új, angolbarát kormány hatalomra kerülése – végleg keresztülhúzták. Hitler azonnal a katonai megoldás mellett döntött és újabb területek felajánlásáért cserébe felszólította magyar kormányt, hogy vegyen részt a Jugoszlávia elleni hadműveletekben. Teleki ezzel feloldhatatlan dilemma elé került. A német ajánlatot több okból sem utasíthatta vissza. A magyar társadalom nem volt felkészülve a német szövetséggel való szakításra, főleg olyankor nem, amikor újabb revíziós siker van kilátásban. Egy esetleges visszautasítás nagy valószínűséggel kiprovokálná az ország megszállását, ami a visszacsatolt területek elvesztését és bábkormány megalakulását is jelentené egyben. A német kérés teljesítése esetén viszont Angliával kerülhetünk szembe. Mindez rámutatott a Teleki-féle semlegességi politika legnagyobb gyengéjére: az ország külső körülmények kényszere folytán nem kerülheti ki, hogy előbb-utóbb állást ne foglaljon nyíltan Európa két hatalmi csoportosulása között. Hitlernek a magyar együttműködés kikényszerítésével éppen a politikailag egyértelmű helyzet megteremtése volt a célja. A magyar kormányfő először megpróbálta a lehetetlent és számos feltétele támasztásával igyekezett csökkenteni a katonai részvétel súlyát, de hiába: a brit hadüzenet elkerülhetetlennek tűnt. Teleki pedig nem bírta el azt a felelősséget, amellyel politikája kudarcát elismerve szembe kellett néznie. Április 3-án hajnalban elkövetett öngyilkossága az államférfiúi felelősség sajátos megnyilvánulása volt. Azzal a szándékkal követte el tettét, hogy rádöbbentse a hivatalos köröket a jugoszláv háború kapcsán vártható veszélyekre.

Belépés a második világháborúba

Horthy, a vezető katonák és politikusok jelentős része nem látta annyi tragikusnak a helyzetet. Teleki figyelmeztetése – búcsúlevele, melyben „hullarablásként” bélyegezte meg a magyar akciót – ilyenformán nem érte el a célját. {I-120.} A kormányfői posztra Bárdossy László került. Bárdossyt képzett, a külügyekben járatos politikusnak tartották. Hivatalnokcsaládból származott. Az 1930-as években rokonszenvezett a gömbösi nézetekkel, így nem meglepő, hogy a középosztály arisztokrata elődjénél több bizalommal fogadta. Bárdossy ennek ellenére nem ígért gyökeresen új politikát. Átvette teleki összes miniszterét és kínosan tartotta magát a korábban kialkudott feltételekhez. Ennek megfelelően először csak a német haderőt engedték át az ország területén. A magyar csapatok csak azután indultak támadásba április 11-én, hogy előzőleg jugoszláv gépek német felvonulási területeket bombáztak, majd április 10-én az usztasák kikiáltották a Horvát Köztársaságot. A 3. hadsereg gyakorlatilag napok alatt, komolyabb harci cselekmények nélkül elfoglalta Bácskát. Ezután a hadsereg legkorszerűbb része, a gyorshadtest továbbra is részt vett a harci cselekményekben egészen április végéig, annak ellenére, hogy Horthy április 11-i hadparancsa csak az ezeréves déli határ elérésére szólította fel a honvédséget. Jugoszlávia elfoglalása után került sor a területi kérdések tisztázására. Magyarország a részvételért cserébe megkapta a Bácskát, a baranyai háromszöget és a Muraközt, összesen 11 475 négyzetkilométernyi területet. A Bánát viszont, jóllehet korábban szintén a magyaroknak ígérték, német megszállás alá került. Hitler itt tekintettel volt a helyi német lakosság igényeire, valamint a román állam érdekeire, ezért a terület hovatartozásának ügyét függőben hagyta. Ez ismét egy olyan fegyver volt, amellyel a revízió érdekében bármire kész magyar kormányt sakkban lehetett tartani. A Jugoszlávia elleni hadjáratot a hivatalos körök egészében véve szerencsésnek tekintették. Belgrádon sem a britek, sem a szovjetek nem tudtak segíteni, ami megerősítette a magyar vezetést abban, hogy az adott erőviszonyok mellett nem szabad Hitlerrel szembefordulni. Az ország nemzetközi presztízse ugyan romlott, ezt azonban ellensúlyozta az újabb területgyarapodás és az a tény, hogy még mindig nem álltunk hadban egyetlen nagyhatalommal sem. Angliában nagy hatást váltott ki Teleki öngyilkossága, részben ennek tudható be, hogy a beígért hadüzenet elmaradt. London megelégedett a diplomáciai kapcsolatok megszakításával.

A Délvidékre bevonuló honvédeket a magyar lakosság ugyanolyan lelkesen ünnepelve fogadta, mint korábban Erdélyben vagy a Felvidéken. A területtel kapcsolatos bánásmód azonban jelentős mértékben különbözött a korábbi gyakorlattól. A magyar kormány ezúttal a kemény kéz politikáját folytatta – több okból is. Mindenekelőtt a magyarság aránya a Bácskában az 1941-es népszámlálás szerint is csak 28,4% volt. A helyi szerb lakosság nehezen vette tudomásul a megváltozott viszonyokat. A rendfenntartó erőknek rendszeresen partizánakciókkal kellett számolniuk. Továbbá Jugoszlávia megszűnésével nem maradt olyan állam, amely a siker reményében segíthetett volna a délvidéki szerbeknek. A korábbi földreform revíziójának keretében több mint 6 ezer szerb családot telepítettek ki. Lényegében azokat, akik 1918 után települtek be a Bácskába. Helyükre 13 ezer bukovinai székelyt hoztak be azzal a céllal, hogy a vidék kedvezőtlen etnikai arányain érdemben változtassanak. 1941 szeptemberében bevezették a polgári közigazgatást. Az országrészből 26 – túlnyomórészt magyar – képviselőt hívtak meg a képviselőházba. Nem szervezték újjá a Jugoszláviai Magyar Pártot. A terület elsősorban a nemzetiségi súrlódások, a helyi partizántevékenység az ezt kísérő {I-121.} tisztogató akciók miatt a későbbiekben is sok gondot okozott a magyar kormánynak.

A Szovjetunió terjeszkedése és aktivitása Közép-Kelet-Európában – bekebelezték a balti államokat, megszerezték Besszarábiát – mély aggodalommal töltötte el Hitlert. 1940 őszén sikertelen kísérletet tett, hogy Sztálin érdeklődését Ázsia felé terelje, Molotov szovjet külügyminiszter a novemberi berlini tárgyalásokon félreérthetetlenül jelezte, hogy Moszkvát a Baltikum vagy a tengerszorosok, azaz a fekete-tengeri kijárat sorsa jobban érdekli Iránnál és Indiánál. Ezzel Hitler számára eldöntött tény lett, hogy a következő legyőzendő ellenfél a bolsevik állam lesz. A keleti hadjárat előkészületei 1941 első felében már javában folytak. Budapest addigi, semlegességre törekvő politikája nem forgott veszélyben, a németek ugyanis nem számoltak a magyar csapatok részvételével a Szovjetunió elleni háborúban. Az országot mindössze utánpótlási és felvonulási területként kívánták felhasználni. Attól tartottak, hogy a magyarok komoly ellenszolgáltatást várnának el az egyébként is feltehetőleg nem túl jelentős segítségért cserébe. Az 1941. június 22-én megindított német támadás, bár voltak erre utaló jelek, lényegében felkészületlenül érte a magyar kormányt. Bárdossy, miután Berlin részéről nem érkezett hivatalos felkérés és a háromhatalmi egyezmény sem írt elő feltétlen katonai segítségnyújtást, megelégedett azzal, hogy megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Moszkvával. A náci vezetők viszont nem hivatalos csatornákon jelezték, hogy nem utasítanák el, ha Budapest mégis a háború mellett döntene. „Nem akarunk semmit követelni, de köszönettel veszünk mindent, mait önként felajánlanak.” – jelentette ki Alfred Jodl tábornok, a Wermacht hadműveleti osztályának főnöke. Werth Henrik – maga mögött tudva a vezérkar támogatását – memorandumokkal bombázta a kormányt a mielőbbi hadba lépést illetően, számottevő eredmény nélkül.

1941. június 26-án légitámadás érte Kassát, Munkácsot és Rahót. Sem akkor, sem azóta nem sikerült pontosan megállapítani a támadó gépek hovatartozását, a bombázás viszont kapóra jött hazai háborúpárti köröknek. A gyorsan kiadott hivatalos nyilatkozatban a Szovjetuniót tették felelőssé, s erre hivatkozva Magyarország deklarálta a hadiállapot beálltát a Szovjetunióval. A döntést, amelyet a parlament csak utólag szentesített, Horthy hozta meg, törvényben biztosított államfői jogánál fogva. A felelősség tehát elsősorban őt és a háborúpárti katonai vezetőséget – Werthtel és Bartha Károly hadügyminiszterrel az élen – terheli és csak másodsorban a kormányzói akaratnak ellentmondani nem szándékozó Bárdossyt. A háborúba lépés ellen számos érvet lehet felhozni. A Szovjetuniónak egyáltalán nem állt érdekében, hogy újabb ellenfelet keressen magának, még akkor sem, ha a bombázást valóban szovjet gépek hajtották végre. A két ország között nem volt semmilyen területi vagy egyéb, politikai természetű vitás kérdés. Sőt, korábban kölcsönös gesztusokat tettek a kétoldalú kapcsolatok javítására: Moszkva márciusában visszaadott 56 zászlót, amelyek 1849-ben, a szabadságharc leverésekor kerültek orosz kézre. A magyar haderő gyengesége pedig éppen az addigi semleges politika fenntartását indokolta volna. Egyesek azonban attól tartottak, hogy Magyarország lemarad a német kegyekért való versenyfutásban a már harcoló Romániával és Szlovákiával szemben. Bárdossy és a katonai körök egy rövid lefolyású, viszonylag könnyű háborúra számítottak, természetesen német győzelemmel. Ráadásul {I-122.} azt feltételezték – szintén tévesen –, hogy a szovjetellenes háború semmiképp sem vezethet el az Angliával való konfrontációra. A hivatalos magyar politikának a korszak folyamán végig egyik fő ideológiai fegyverét az antibolsevizmus jelentette. Ilyen körülmények között rendkívül nehéz volt ellenérveket találni a további semlegesség mellett. A kormánytagok közül is csak ketten – Keresztes-Fischer Ferenc belügy- és Varga József iparügyi miniszter hangoztatták fenntartásaikat a döntéssel szemben. A lakosság nagyobbik része szintén nem fogta fel, hogy milyen horderejű kérdésről van szó. A kommunizmussal szembeni ellenérzések és félelmek – részben 1919 hatására – erősek voltak. A háború messzinek tűnt és a kormány csak korlátozott haderőkkel kívánt részt venni benne. Valószínű, hogy Magyarország – erősebb német nyomás esetén – előbb-utóbb nem kerülhette volna el a hadba lépést, ilyen kényszer azonban még nem állt fenn. A magyar kormány tehát önmaga szűkítette le amúgy sem túl nagy külpolitikai mozgásterét.

A 45 ezer fős katonai kontingens Kárpát-csoport néven június legvégén kapcsolódott be aktívan a keleti front eseményeibe. A magyar csapatok részben a szokatlan terepviszonyok, részben a nem várt kemény szovjet ellenállás miatt jelentékeny veszteségeket szenvedtek. A Dnyeszteren túli területeken már csak a Kárpát-csoport és az egész magyar hadsereg legkorszerűbb részének számító Gyorshadtest folytatta az előrenyomulást. A haderő többi része megszálló feladatokat kapott. A veszteségek azonban itt is olyan súlyosak lettek, hogy 1941 szeptemberétől egyre sürgetőbb feladat lett a Gyorshadtest hazahozatala. Erre novemberben került sor hosszas német–magyar katonai vezetés közötti alkudozás eredményeképpen. A magyar kormány igyekezett kitérni az újabb német követelések elől, de a Gyorshadtestért cserébe növelni kényszerült két dandárral a megszálló erőket. További pozitív fejleménynek minősíthető, hogy Bárdossynak szeptember elején sikerült elérnie Horthynál az egyre agresszívabb és önfejűbb Werth leváltását. Helyét a vezérkari főnöki poszton Szombathelyi Ferenc, a Kárpát-csoport parancsnoka vette át. Szombathelyi körültekintőbb, a német érdekeket nem feltétlenül kiszolgáló parancsnoknak bizonyult. Mindezek ellenére erősödött a lekötöttség, a sodródás Németország oldalán. December 7-én, szovjet kérésre Nagy-Britannia hadat üzent Magyarországnak, néhány nappal később pedig – teljesítve Hitler követelését – a magyar kormány nyilváníttatta magát hadiállapotban lévőnek az Egyesült Államokkal. Bárdossy ezúttal is hagyta magát sodortatni az eseményekkel. Ráadásként újabb csorba esett az ország presztízsén a nyugati hatalmak szemében. 1942 januárjában csendőri és katonai egységek nagyszabású partizánvadász tisztogató akcióba kezdtek a Délvidéken. Az akció a polgári szerb lakosság megfélemlítését célzó, tömeges megtorlássá fajult. Ennek során Újvidéken és több kisebb községben közel 4 ezer civil esett áldozatul.

Az 1941 végén Moszkva alatt elszenvedett vereség hatására Berlinnek minden mozgósítható erőre szüksége lett. 1942 januárjában előbb Ribbentropp külügyminiszter, majd Keitel vezértábornagy tárgyalt Budapesten azzal a nyilvánvalóan túlzó követeléssel, hogy Magyarország egész haderejét vesse be a keleti fronton. Végül a megállapodás szerint Budapest kötelezettséget vállalt egy teljes hadsereg frontra küldésére. A konzervatív körök Bárdossyt okolták azért, hogy az ország végérvényesen a háborúba sodródott és három nagyhatalommal került szembe. Számukra {I-123.} a 2. magyar hadsereg felállítása és bevetése túlment az elviselhetőség határán. Különösen annak fényében, hogy a német–szovjet háborúban a gyors győzelem reménye végleg szertefoszlott. Kihasználva személyes kapcsolataikat, befolyásukat a kormányzóra, megpróbálták elérni a miniszterelnök leváltását – sikerrel. Igaz, a végső lökést Bárdossy menesztéséhez belpolitikai események adták meg. A kormányzó 1942 elejére már idős, beteges ember volt. Horthy erre hivatkozva akarta elérni idősebb fia – az angolbarát hírében álló István – megválasztását kormányzó-helyettessé. Komoly előkészületek és egyezkedések után a parlament februárban elfogadta a kormányzó-helyettesi tisztségről szóló törvényjavaslatot és meg is választotta Horthy Istvánt. Bárdossy azonban ennek kapcsán nem mutatta azt az erélyt és ügyességet, amelyet a kormányzó elvárt tőle. Bukása ezzel végérvényessé vált.

Az előzetes fegyverszüneti szerződés 1943. szeptemberi megkötésével a Kállay-kormány úgy érezte, megtette a legfontosabb lépést a kiválás érdekében és tovább folytatta egyensúlyozó, kivárásra berendezkedő politikáját. Időt kell nyernie, hangoztatta Kállay, mert „idővel a dolgok javulni fognak a mi szempontunkból”. Koncepciója, amelyet a kormányzó és tanácsadói köre – a Bethlenből, Károlyiból, Keresztes-Fischerből és más politikusokból álló úgynevezett Burg-klikk – is támogatott, lényegében a szövetségesek közeli balkáni partraszállására épült. A Szovjetunióval azonban nem számoltak, s velük szemben a fegyveres harcot továbbra is kívánatosnak tartották abban a naiv reményben, hogyha a honvédség elég elszántan védi a Kárpátok vonalát, akkor a szovjetek kitérnek a magyar csapatokkal való harc elől és minden erejüket a Wehrmacht ellen összpontosítják. A keleti fronton 1943 végén 9 könnyű hadosztály tartózkodott – közel 100 ezer fő – Magyar Megszálló Erők néven Lakatos Géza vezérezredes parancsnoksága alatt. A miniszterelnök és a kormányzó ismételten kísérletet tett hazahozatalukra, arra hivatkozva, hogy szükség lehet rájuk a Kárpátokban, a határok védelmében, Hitler a kérést többször is határozottan visszautasította. Ezen túl azonban Kállay semmilyen lépést sem tett a kiválás előkészítése érdekében, főleg azért, hogy ne növelje még jobban a németek bizalmatlanságát. Nem távolították el a tisztikarból a németbarát elemeket sem, enélkül pedig erősen kétséges volt a hadsereg megbízhatósága.

A magyar politikai vezetők tervének megvalósulásához az kellett volna, hogy a nagyhatalmak is úgy cselekedjenek, ahogyan a kormány várta, a körülmények azonban sokkal kedvezőtlenebbül alakultak. A szovjet csapatok gyors előrenyomulása következtében a harcok 1944 februárjában és márciusában már a Kárpátok előterében folytak, és el kellett rendelni az 1. magyar hadsereg mozgósítását és felvonultatását. Az antifasiszta nagyhatalmak vezetői 1943. november 28. és december 1. között konferenciát tartottak Teheránban. Itt született meg a döntés a balkáni partraszállás végleges elvetéséről. Anglia viszont éppen azért, hogy elterelje a figyelmet a franciaországi partraszállás előkészületeiről, nagyszabású megtévesztő manőverbe kezdett és sikerrel hitette el Budapesttel és ezen keresztül Berlinnel is, hogy tavasszal megérkeznek az angolszászok a Balkánra.

A náci vezetők régóta ellenszenvvel szemlélték a magyar kormány tevékenységét, kiválási szándékait, amelyekről pontos információik voltak. Hitler bizalma 1943 áprilisa óta Horthyban is végleg megingott. Megengedhetetlennek tartotta, hogy Németország hátában megbízhatatlan szövetségesek legyenek, ezért még 1943 szeptemberében utasítást adott a Margarethe I. és II. néven Magyarország és Románia megszállási tervének kidolgozására. A végső döntés 1944. február 28-án született meg. Ekkorra Hitler meggyőződött Antonescu és ezen keresztül Románia megbízhatatlanságáról. Kállayékkal kapcsolatban viszont az a hír járta, hogy március második felében angol és amerikai misszió érkezik az országba – utóbb ez meg is valósult – nagyobb egységek érkezését előkészítendő. A németek Magyarországgal szemben a katonai eszközöket politikai megoldással kívánták kombinálni. Március közepén Horthy meghívást kapott a Birodalomba, amit némi tépelődés után és elsősorban Szombathelyi ösztönzésére elfogadott. {I-133.} A március 28-án Klessheimben megkezdődött tárgyalásokon Hitler azt kérte a magyar államfőtől, hogy adja beleegyezését a német megszállásba és nevezzen ki új, megbízhatóbb kormányt. Horthy, belátva lehetetlen helyzetét, többszöri tárgyalás után beadta derekát. Közben március 19-én a német csapatok rendkívüli gyorsasággal megszállták az országot. Kállay tehetetlennek bizonyult, a honvédség nem kapott parancsot az ellenállásra, sőt, azt a még Ausztriában tartózkodó Szombathelyi táviratilag meg is tiltotta. Az egész társadalmat meglepetésként érte a megszállás híre. Kállay a figyelmeztető jelek ellenére sem hitte el, hogy a német hadsereg hajlandó erőket áldozni Magyarország elfoglalására. Ellenállásra, sztrájkokra sehol sem került sor, ami bizonyos fokig a németeket is meglepte. Egyedül Bajcsy-Zsilinszky Endre volt az, aki fegyverrel fogadta a Gestapo embereit, még a kilátástalan körülmények ellenére is halandó volt vállalni a harcot. A fegyveres ellenállásnak nem is lett volna sok esélye a sikerre. A német hadsereg ekkor még túl erős volt és sem szovjet, sem pedig angolszász csapatok nem tartózkodtak a magyar határok közelében. Az ország háborús pusztulása ekkorra már bármelyik megoldás esetén is elkerülhetetlennek látszott, ugyanakkor a tengellyel való szakítás előnyösen befolyásolta volna Magyarország háború utáni jövőjét.

A megoldás, ami a klessheimi tárgyalások eredményeként megszületett, bizonyos fokig kompromisszum eredménye volt, mégis a németek jártak jobban. Igaz, Angliának sikerült kiprovokálnia Magyarország megszállását s ezzel jelentős német erőket kötöttek le. Horthy is elérte, hogy a német hadsereg nem tette rá kezét a közélet minden területére, s a magyar államiság maradványai megmaradtak még egy utolsó esélyt adva a kiugráshoz. A náci vezetés viszont az egész akciót úgy tudta lebonyolítani, hogy viszonylag csekély erő és energia igénybevételével a lehető legnagyobb eredményt érték el. A kormányzó a helyén maradt, ami különösen azért volt fontos, mert személye stabilitást, a nyugalmat és a folytonosságot szentesítette a társadalom számára. A lakosság megnyugtatására nyilatkozatot adtak ki, melyben kijelentették, hogy a német csapatok közös megegyezés alapján tartózkodnak az országban. A lojalitás biztosítására Horthy új kormány kinevezésére kényszerült. A németek által ajánlott Imrédy helyett a nála színtelenebb, de hasonló beállítottságú Sztójay Döme volt berlini nagykövet lett a miniszterelnök. A kormány tagjai többnyire ismert szélsőjobboldali politikusok közül választottak, kivéve a nyilasokat. Őket a több kérdésben is merev Szálasi magatartása miatt hagyták ki. Imrédy gazdasági csúcsminiszter lett, Jaross Andor belügyminiszter, a folytonosságot demonstrálandó több kormánypárti személy is – Reményi-Schneller Lajos, Antal István, Jurcsek Béla – miniszter lett vagy maradt.

A viszonylag zökkenőmentes hatalomváltás után fokozatosan kivonták a német csapatok zömét. Május elejére már csupán 50 ezres megszálló erő maradt az országban, melynek többsége a kelet-magyarországi hadműveleti területeken állomásozott. A német érdekek közvetlen képviseletét katonai vonalon Greiffenberg tábornok, politikain pedig Veesenmayer teljhatalmú birodalmi megbízott látta el. Mellettük a csekély számú rendőri és SS-erők főparancsnoka, Winkelmann tábornok játszott még komoly szerepet. A magyar honvédség a helyén maradt és felhasználhatónak bizonyult a továbbiakban. A tisztikarban a németek nem tartottak szükségesnek jelentősebb személyi változtatásokat. {I-134.} Szombathelyit leváltották, a helyére nagy meglepetésre Vörös János került. Újszászy István tábornokot és Kádár Gyula vezérkari ezredest, az elhárítás vezetőjét, letartóztatták, néhány főt pedig nyugdíjaztak. A Horthyhoz hű tábornokok többsége a helyén maradhatott, és ugyan a tisztviselők egy részének kicserélése révén, de sikerült helyén tartani az államapparátust.

A németellenes erők megbénítására a Gestapo gyors és alapos tisztogatásba kezdett. Számos neves politikust és közéleti személyt letartóztattak, köztük a legitimista Sigray Antalt, a kisgazdapárti Bajcsy-Zsilinszkyt, a polgári baloldalhoz tartozó Rassay Károlyt, a szociáldemokrata Peyer Károlyt és Baranyai Lipótot, a Nemzeti Bank volt elnökét. A kormányzó tanácsadói és korábbi munkatársai közül Bethlen és Kállay menekülésre kényszerült, Keresztes-Fischert viszont elhurcolták. A letartóztatások mintegy 10 ezer embert érintettek. A MÉP is „rendezte” sorait: 4 parlamenti képviselőjüket kizárták a pártból, 26 pedig lemondott mandátumáról. Feloszlatták a baloldali pártokat, a Parasztszövetséget, betiltottak több száz egyesületet, folyóiratot és lapot. Március végén rendeletileg tiltották meg a külföldi rádióadók hallgatását.

A megszállás után Magyarország továbbra is a tengelyhatalmak oldalán maradt – annak minden következményével. Az állami élet megőrzött maradványai arra jók voltak, hogy a nyugati hatalmak a magyarokat ne megszállt, hanem csatlós országként kezeljék. A németek viszont a magyarországi erőforrások maximális kihasználására törekedtek. Veesenmayer már 1943 végén világosan megfogalmazta. „Minden magyar … aki tevékenységével csökkenti megterhelésünket, a Führer tartalékát erősíti … minden magyar, aki értünk vérzik, csökkenti véráldozatunkat.” Románia megítélése Antonescu révén mégis okkal kedvezőbb volt, de a csehek is jobb helyzetben voltak. Csehországot a nyugatiak áldozatna és Benes emigráns kormányán keresztül szövetségesnek tekintették, miközben az ország lakossága viszonylag nyugodt körülmények között dolgozott a Harmadik Birodalom javára.