Nacionalizmus, nemzet, nemzetiség

         A nacionalizmus szó a natio (náció) tőből ered. A náció magyarra fordítva nemzetet jelent. A nemzet szó pedig a nemz(-eni) igetőből képződik az -et főnévképző hozzáadásával. Nemzeni pedig nem más, mint önmagunkat szaporítani, gondoskodni a családnevünk, fajunk fennmaradásáról. E fejtegetés szerint tehát a nemzethez tartozás valamilyen vérségi (rokoni) összetartozást is feltételez. Ha azonban megvizsgáljuk a nacionalizmus, a nemzetfogalom jelentésváltozásait, történetét, bizony bonyolultabb a kép.

         A nacionalizmust lényegében a francia forradalom (1789) robbantotta be Európába azzal, hogy az egyéni szabadságjogokat kiterjesztette a franciák közösségére. A királyok, dinasztiák elleni harcához ezzel egy új csoportösszetartó erőt teremtett meg. A nacionalizmus célja egy nemzetállam létrehozása volt. A nemzetállam a nemzet egészét vagy nagy részét magába foglaló állam. Megteremtése már a 19. század elejétől alapvető politikai kérdéssé vált.

A nemzet valamilyen közösséget jelent, lehet vallási, nyelvi, gazdasági, faji közösség, amelyik egy politikailag körülhatárolt területen együtt akar és tud élni. S azért akar együtt élni, mert azonos nyelven beszél, hasonló mentalitású emberekből áll, történelme, kulturális öröksége azonos. E jellemzők persze csak általában érvényesek. Előfordul, hogy valamelyik hiányzik, s mégis egy nemzetről beszélhetünk. Svájcnak például nincs közös nyelve, mégis van svájci nemzet; s ott vannak az írek és az angolok, akik közös nyelvet beszélnek, de nem alkotnak egy nemzetet. A nemzet ismérve az is, hogy államhatalommal rendelkezik. De arra is van példa bőven, hogy egy államhatalom több nemzet fölött gyakorolja hatalmát, működteti intézményrendszerét. Erdély, sokáig három nemzet úniója volt, országgyűlését három nemzet alkotta. Vagy egy újabb érdekesség: 1882. március 11-én egy Renan nevű francia gondolkodó a Sorbonne-on tartott előadásában föltette a kérdést, mi a nemzet. Válasza az volt: „Valami új a történelemben.”. Majd hozzátette: „A nemzetek nem örökkévalóak. Valamikor megszülettek, s majd eltűnnek. Valószínűen az európai konföderáció fogja felváltani őket.”. (Konföderáció= államszövetség; az államkapcsolatok lazább formája, amelyben az egyes tagállamok megőrzik önállóságukat, és belső kormányzatukat egymástól függetlenül alakítják ki.) Az európai nacionalizmus fejlődésére a francia forradalom a maga létezésével, eszméivel hatott abban az értelemben, hogy meghirdette a nemzetek önrendelkezési jogát. A forradalom példát mutatott arra, hogy mit tehet egy nemzet a monarchiákkal szemben. Felszabadíthatja, segítheti az elnyomott nemzeteket. Ugyanakkor birodalmi törekvéseivel alá is vetheti őket, s ez is, tehát a birodalom kihívása is nemzetformáló tényező. A romantika – mint korstílus és eszmeiség – hatása sem elhanyagolható, hiszen a (dicső!) múlt felfedezésével a nemzeti sajátosságok kerültek felszínre. S nagyon fontos a nyelv szerepe, nem csupán kommunikációs értelemben, hanem azzal, hogy a nyelv egy olyan gondolkodási „szerkezetet” is képvisel, amely a nemzeti karaktert, kollektivitást őrzi.

A nemzeti mozgalmak számára a mintát Franciaország jelentette, illetve az 1871-ben egyesített Németország. A két nemzeti koncepció közt azonban alapvető eltérés van. Vizsgáljuk ezt Elzász-Lotharingia példáján. A németek szerint ez a terület német, hiszen az ott élők közötti vérségi, faji kapcsolat Németországhoz köti. A franciák meg arra hivatkoznak, hogy patriotizmusuk (hazaszeretetük) alapján az elzásziak franciák, mert Franciaországot tekintik hazájuknak.

         Európa három nagy régiójában a nemzeti mozgalom adottságai eltérőek. Nyugat-Európában a nemzet adott, hisz az állam a nemzeti etnikum egészét (vagy túlnyomó részét) magába foglalja. A földrajzi értelemben vett Közép-Európában, német és olasz területen épp az ellenkező helyzet figyelhető meg. Az azonos etnikai állomány nem egy, hanem számos államalakulat keretei között él (királyságok, hercegségek, grófságok, őrgrófságok, választófejedelemségek, városállamok), s csupán a kulturális együvé tartozás tudata él. Kelet-Európa pedig az előző kettőnek valamiféle kombinációja abban az értelemben, hogy létezik egy állam, egy birodalom, melynek keretei között különböző etnikumok élnek. Lényegében három ilyen birodalmat kell említeni. Kelet-Európa népei az orosz, a Habsburg és a török birodalom adta keretekben léteznek.

         A nemzeti törekvések három alapvető koncepcióban jelentkeztek a 19. század folyamán. Az úgynevezett népnemzeti koncepció szerint a nemzet a politikai cselekvéshez, a szuverenitáshoz jutott népet jelenti. Az államnemzet koncepció szerint az tartozik a nemzethez, aki az állam keretei között él. A kulturnemzet fogalma a kelet-európai soknemzetiségű birodalmakban jelent meg, ahol az egy nemzethez való tartozást a nyelv, a közös kulturális örökség vagy történeti múlt jelentette. Az első és a második változatnál a nemzet adott, míg a harmadik esetében valamilyen politikai keretet kell adni az azonos etnikumoknak. A végső cél a nemzetek számára természetesen a francia vagy a német változat elérése, de birodalmi keretek között ez nem valósítható meg azonnal. Ezért a birodalmi keretek közt élő nemzetek megelégedtek (megelégedtek volna) valamilyen önállóság kivívásával az adott lehetőségekhez mérten. A horvátok például Magyarországtól való különállást akartak. A törekvés, hogy önálló nemzetté váljanak, leginkább a lengyeleknél, a magyaroknál, a görögöknél és a bolgároknál figyelhető meg.

         A 19. századi nemzeti mozgalom a század első felében a hivatalos politika ellenfeleként lépett fel. Az 1815-ös bécsi „rendezés” elleni harc ideológiai eszközéül használták. A liberalizmussal keveredő nemzeti törekvések egyszerre akartak függetlenséget és egységet. A nemzeti függetlenség és az egységes Európa gondolata egyszerre jelentkezett. A nemzeti gondolat messianisztikus küldetéstudattal párosult. S nem csak Franciaországban. A lengyelek azt írták a légióik zászlajára: „A ti szabadságotokért és a miénkért!”. Vagy Petőfinél jól látható a „Világszabadság” és a magyar szabadság összefonódásának gondolata. Aztán az 1848-as forradalmi hullám hatására a nemzeti elv a hivatalos politika rangjára emelkedett. III. Napóleon meghirdette a nemzetek önrendelkezési jogát, támogatta a nemzeti törekvéseket. A nacionalizmus tömegeket mozgósító erejét bizonyította a régóta óhajtott olasz és német egység létrejötte. Aztán 1871-ben, a franciáknak a poroszoktól szenvedett veresége „eredményeként” – ekkor tudta megszerezni az egy hónappal előtte megalakult Németország a franciáktól Elzász-Lotharingiát, Párizs kénytelen volt hozzájárulni ideiglenes német megszállásához, ráadásul 5 millió frank hadisarc megfizetésére kötelezte magát – a nacionalizmus egy sebzett, befelé forduló, s kívül-belül egyaránt ellenséget kereső eszmerendszerré és politikai gyakorlattá vált. A gyakorlatban kialakult a nacionalizmusok hierarchiája, mármint hogy egyes nemzetek uralomra termettek, más nemzetek meg nem. Ezt a legjobban a dekabrista Pesztyel magyarázta meg, hangsúlyozta, hogy a kis nemzeteknek önállósághoz van joga, a nagy nemzeteknek meg biztonsághoz. S ha a két elv ütközik, akkor a nagy nemzet joga lép érvénybe.

         A nacionalizmusnak a legnagyobb ellentmondása az volt, hogy miközben az etnikai állományt egy nemzetbe akarta tömöríteni, a gyakorlat azt mutatta, hogy az etnikumok nem tisztán, elkülöníthetően jelennek meg Európa térképén, hanem keverten. Az állam nemzetiségi politikája Diószegi István szerint többféle lehet. Van, ahol a lakosság egy részét kizárják a politikából. Van, ahol korlátozzák. De a legérdekesebb esetet Svájc produkálta, ahol franciák, olaszok és németek egyaránt voltak, de az anyaországához egyik sem akart csatlakozni. A 22 kanton kétharmad része volt német, egyharmad része francia, a lakosság mintegy 5 %-át alkották az olaszok és a rétorománok. Nyelvi egység nem jött létre. Azt a megoldást választották, hogy hivatalos nyelvként használható a német, a francia és az olasz attól függően, hogy az adott kantonban mely etnikum van többségben; az államnyelv pedig a rétoromán lett. Ebben az országban semmilyen körülmény sem ösztönzött egyetlen csoportot sem az elszakadásra, hiszen akkor a szomszédos nemzetállamok perifériáján helyezkedtek volna el, míg Svájcban – az ország semlegességét nemzetközi egyezmény garantálja – centrális helyzetben maradnak.

         Európa keleti régiójában is elemi erővel jelentkezett a nacionalizmus, s szorosan kapcsolódott hozzá a pánszlávizmus. A szláv közösség, a szláv nyelvek hasonlóságának gondolata a német egyetemekről indult ki. A cseh Dobrowsky, a szlavisztika megalapozója kihangsúlyozza, hogy a szlávok faji és kulturális egységet alkotnak. A következő lépés e tudományos megállapításoknak a politikába való áttétele volt. E munkát Jan Kollar és Stefanik végzi el, akik pánszláv gondolatokat hangoztatnak. Kopitar katolikus szláv birodalomról beszél. A történész Palacky egy demokratikus szláv birodalmat emleget, melynek kialakulását a honfoglaló magyarok akadályozták meg.

         Hazánkban nemzeti ébredési mozgalmak bontakoztak ki, s ezek a 18. század végén elsősorban kulturális téren jelentkeztek. Valamennyi népnek szüksége volt nyelvújításra, korszerű, érthető, szép irodalmi nyelv kialakítására. Ezen a nyelven aztán minden nép saját nemzeti irodalma kivirágozhatott. E nyelvi-irodalmi megújulással párhuzamosan haladt a nemzeti múlt rekonstruálása (nem egy esetben szinte megalkotása), a történeti tudat kialakítása. A nemzeti kultúra ápolására megfelelő intézményeket is létre kellett hozni. Eztán kerülhetett sor a politikai igények megfogalmazására. A horvátok és az erdélyi szászok elsősorban területi autonómiájukat védelmezték, igyekeztek azt minden vonatkozásban teljesebbé tenni. A szerbek és a románok az autonóm egyházi intézményeikre támaszkodva már a 18. században megfogalmazták nemzeti politikai igényeiket is. A szlovákok csak 1848-ban álltak elő hasonló kívánságaikkal. A ruszinok és a magyarországi németség körében ebben az időszakban nem alakult ki nemzeti politikai mozgalom. Tudni kell, hogy a reformkorban Magyarországon a rendi nemzetfogalom volt érvényben. E felfogás értelmében csak a nemesek voltak a magyar nemzet (natio Hungarica) tagjai, de ők etnikai származásuktól és anyanyelvüktől függetlenül. Kölcsey Himnuszának nemzetfogalma alatt is csak a nemességet kell értenünk (Bendegúznak népe). A szlovák és a román nemes is a natio Hungarica tagja volt, de a magyar jobbágy és a városi polgár nem. Erdélyben három rendi nemzet volt: a magyar, a székely és a szász. Nekik volt képviseletük az erdélyi országgyűlésen. A rendi nemzet nem nyelvi-etnikai tényeken, hanem jogi helyzeten és kiváltságokon alapult. A magyar korona országaiban elismert rendi nemzet volt még a horvát (natio Croatica), amely ennek megfelelően területi önkormányzattal is rendelkezett. A Magyarországon, a dunántúli megyében élő horvát nemes azonban nem a horvát rendi nemzet, hanem a natio Hungarica tagja volt.

         Hazánkban tehát még nem is olyan régen, ha kimondták a szót: nemzet, csak a nemességet értették alatta. Rengeteg áldozat, küzdelem, kitartó munka kellett még ahhoz, hogy a köznép beemelkedhessen a nemzetbe. Ma persze más ez a haza, mint 150 évvel ezelőtt volt, s a világ is más. A történelem ma is zajlik. Kívül, belül élünk a határainkon, mi magyarok. Minden erőnkkel akarjuk, hogy része legyünk egy erős, nagyreményű európai konföderációnak, amelyet Renan már 1882-ben megjósolt. S hogy ez a nagy közösség felváltja-e vagy megerősíti a benne élő nemzeteket, azt egyelőre nem tudjuk. Szép eszmék fogalmazódnak meg napjainkban (is), és sokszor elrémisztő a valóság, a gyakorlat. Melyik így, melyik úgy, minden nemzet szeretne nagy nemzet lenni, ha kell, akár egy egyesült nagy birodalom keretein belül is; s ha arra kárhoztatta a történelem, hogy kis nemzet legyen, akkor meg híres akar lenni bátorságával, felhalmozott kollektív tudásával. S ha egyszer az emberiség megérti, hogy minden nép, nemzet, nemzetiség, faj, ország, birodalom egyformán hasznos; s úgy, ahogy van, beleillik és része az univerzumnak; nos, akkor majd meglátjuk.

Dénes Gábor

Befogadás:

 Együttélni vagy beolvasztani?

Közép- és Kelet-Európa viharos történelmének költői kérdésére azt válaszolhatjuk: a többségi nemzetek tengernyi szenvedést okozva a kisebbségeknek a beolvasztás útját választották, vagy pedig alárendelt helyzetben tartották a „más” bőrszínű, anyanyelvű, kultúrájú, életstílusú nemzetiségeket. A megkésett és gyenge polgárosodás folyamatában nem jutott szerep a kisebbségeknek. Ez azért is különös, mert ha előveszünk egy telefonkönyvet vagy mondjuk egy iskolai osztálynévsort, tömegesen találunk ezekben „idegen hangzású” „er”-re végződő német, „cs”-re vagy „ty”-re végződő délszláv neveket, a magyar csengésű Orsós, Farkas, Belvári, stb. vezetékneveket általában romák.  Pedig a két világháború között ösztönözték a magyarosításokat, hiszen például nem volt „életbiztosítás” a Rosenberg, a Krausz vagy a Buchwald neveket használni, amint azt a holokauszt is bizonyította. de hivatkozhatunk a „szky” végződésű lengyel vagy az „ec” és „ár” végződésű szlovák nevekre is.

A nagy kérdés az, amit a politikai pártok egy része is napirenden tart: ki a magyar? Egy különleges sajátosságokkal rendelkező egyedi nemzet tagja vagy olyan állampolgár, aki a Kárpát-medencében, amely „kicsiben” a „népek kohója” lett, egy keverék nép tagja, annak inkább előnyös, mint hátrányos tulajdonságaival megáldva? Beltenyészetből örökölt géneket hordoz-e, vagy egészséges génkereszteződésekből származik, ami magyarázná fennmaradását az eltérő nyelvi, vallási és általában ellenséges környezetben? A kérdésre a történelem némileg választ képes adni.

Etnikai keveredés a Kárpát-medencében: a kezdetek

Mottó: „A vendégek, a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén… Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennél fogva megparancsolom neked fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd, és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.” /István király intelme Imre herceghez/

Az eltérő honfoglalási elméletektől függetlenül a nyugatra tartó magyarság már korábban különböző eredetű népekkel keveredett, még inkább folytatódott ez a Kárpát-medencében. Az idegen környezetbe került magyarok a már itt élő népektől sok mindent átvettek: így például a Szent István-kori udvari gazdaságok központjai a korábbi szláv-avar földvárak lehettek, a közigazgatási elnevezések egy részét /pl. ispán, megye/, a görög térítés egyes szavait /pl. kereszt, karácsony, barát, pap, szent/ az érintkezés során vettük át. A magyarok a szláv szolgáktól tanulták el a kolostori kertészetekben a kerti növények nagyobb arányú termesztését /pl. káposzta, bab, csombor, stb./ A boronaház is szláv eredetű, de annak elterjesztése már a magyarok nevéhez fűződik. Német eredetű számos egyházi szavunk is, mint a bérmál, apáca, apát, zsolozsma, mivel a hittérítés Pannóniában először a német szerzetesek és lovagok segítségével indult meg. Asztrik, pécsváradi apát német, István király felesége a bajor származású Gizella volt.

De keveredtek a magyarok a besenyőkkel /pl. Besenyőtelek, Tokaj, Tomaj/ és az uzokkal is /pl. Uzdiszentgyörgy/, akik a nyugati türk birodalomból származtak. A volgai bolgárok /böszörmények/ emlékét a hajdúságban számos településnév őrzi. Jártak erre arab származású, muzulmán izmaelita kereskedők, akiket később kiutasítottak. Külön etnikai történelmük van a kunoknak, akik eredetileg a mongolok szolgái voltak, később nálunk kerestek menedéket, vagy a jászoknak, akik valószínűleg iráni eredetű nép voltak /pl. jász településnevek/. Települtek az országba, igaz kisebb számban franciák és olaszok is /pl. szőlőművelés – Bodrogolaszi/.

A magyar királyoknak tehát érdeke fűződött ahhoz, hogy idegen telepeseket hívjanak az országba, hiszen nagy területek, főként a hegyvidéken lakatlanok voltak, a kb. 150-400 ezer főnyi honfoglaló magyarság és a kb. 200 ezres szláv /szlavón, szlovén, morva, horvát, bolgár, stb./ és avar népesség nem lakta be a Kárpát-medencét. A földet termővé kellett tenni, az államnak is érdeke volt, hogy minél több adózó polgára legyen.

Vándorlások és telepítések

A magyar nép történelmi sorsfordulói /tatárjárás, török hódoltság, a Rákóczi-féle és az 1848-as szabadságharc, az abszolutizmus, az I. világháború és az ezt követő Trianon, a II. világháború és következményei / vegyes hatást gyakoroltak a népességmozgásra.

A történelmi Magyarországon az első népesség-összeírást II. József idején tartották /1787/, de nemzetiségeket ekkor külön nem tartottak számon. Az országnak ekkor 4 millió lakosa volt, ennek 80%-át magyar anyanyelvű, utána a legnépesebb népcsoport a szlovák, aztán a német, a szerb, a román és rutén következett.

A németek több hullámban települtek be az országba. Az első hullámban szinte kizárólag parasztok jöttek, akik földművelésből éltek, később azonban városlakók is érkeztek, akik a polgárosodás elindítói voltak. A paraszti munkaerő értékét a tatárjárás népvesztesége is megnövelte: IV. Béla király reformpolitikáját követően a királyi birtok nagy része magánföldesúri kézbe került, ezzel újabb bevándorlási hullám vette kezdetét.

Az erdélyi szászok a 12-13. században telepedtek le és a székelyszigetek közé ékelődtek be. Többségük szabad földművelő parasztokból, valamint iparos és kereskedő polgárokból ált. A szepességi szászok viselete az alacsony szárú cipő, készítettek német szabású sipkákat és kalapokat főként posztóból és bársonyból. A polgárság öltözékére az aranypaszomány, a selyemszalag és a csipkés kötény volt jellemző.

A középkorban bevándorolt német telepesek nagy többségben észak- és közép-németek voltak, a 18. században érkezettek legtöbbje Dél- és Nyugat-Németországból érkezett. Az előzőektől eltérően ők katolikus vallásúak voltak, mert a bécsi udvarnak ilyen vallású alattvalókra volt szüksége. A sváb elnevezés elsősorban a parasztokra vonatkozott, majd később valamennyi betelepülőre kiterjedt, ugyanis a 18. században bevándoroltak jelentős része sváb tartományokból származott /pl. Hessen, Württemberg, Felső-svábország, stb./ A magyar köznyelv is ezt a szót használja megnevezésükre, amikor dicséri vagy szidja őket. Dicsérni az alaposságukért, szorgalmukért, rendszeretetükért és takarékosságukért szokták őket, "„szidni” a kapzsiságukért /”smucig”/ és a hajthatatlanságukért /fafejűség”/.

A németség betelepülésének alapvető oka az volt, hogy több fejedelemség túlnépesedett, kevés volt a megművelhető földterület, illetve a tőke a mezőgazdaságban, meggyengült az élet- és vagyonbiztonság, sorozatos természeti csapások is sújtották a németeket /1708-1740/.

A szlovákok többsége a 12. századra beolvadt a magyarságba, holott ők már a honfoglalás előtt itt éltek /Ipoly-völgy, Nógrád, később pedig Gömör megye/, így együttélésük a magyarokkal évszázadokkal megelőzte az életközösséget más népekkel. A köznyelvben tótoknak nevezett népcsoport újabb kori vándorlása dél felé a 18. században kezdődött a Nyírségbe és Békés megyébe, amikor is a szlovák településvonal 10-40 km-rel délebbre tolódott, a köztük lévő magyar szigetek pedig beolvadtak, de több helyen ez fordítva is megtörténhetett.

A románok vagy vlachok, köznyelven oláhok általában nem telepítéssel, hanem beáramlással kerültek nagyobb számban a Kárpát-medencébe. Beszivárgásuk Erdély egyes területeire már korán megkezdődött, ők királyi birtokokon telepedtek le, és kisebb kiváltságokat élveztek. Foglalkozásuk szerint főként juh- és kecskepásztorok voltak, életvitelükre az ortodox vallás a múltban is nagy hatást gyakorolt, mert annak közösségformáló ereje volt. A 18. században betelepítésekre is sor került /Bihar/, magas természetes szaporodásuk, számarányuk mindenütt gyorsan emelkedett.

A szerbek vagy köznyelven a rácok a 14. századtól kezdve, a török elől menekülve tömegesen jelennek meg, számuk a különböző becslések szerint 50-200 ezer főt tehetett ki, s elszórtan Buda és Pest, Ráckeve, Vác, Szentendre valamint Tolna, Baja és Dunaföldvár térségében éltek. A török uralom idején jelentős szerepük volt a határőrvidék fenntartásában. A hódoltság megszűnte után egy részük elhagyta az országot, másik részük beilleszkedett az itteni rendbe. Az egyes királyoktól kapott kiváltságok ellenére a nemzetiség konfliktusok forrásává vált /pl. adófizetés megtagadása, vándorló életmód, birtokhatárok megsértése, stb./ A rácokat sokan ezért túlságosan heves vérméséklettel és összeférhetetlenséggel vádolták, nehezen jöttek ki az őslakókkal, ezért „kitelepítésükre” is sor került, így keletkezett Pécs közelében a Rácváros nevű község. Az ortodox hit is elválasztotta őket a katolikusoktól…

A horvátok egyes csoportjai több hullámban húzódtak észak felé, főként Vasban, Sopronban és Alsó-Ausztriában telepedtek le. A bunyevácok a Duna folyó vidékéről jutottak el Bácskába, a sokácok Baranyában és Bácskában telepedtek le: mindkét csoport katolikus horvát volt, és a horvát nyelv egy-egy dialektusát beszéli. Elsősorban földműveléssel foglalkoztak, jól kijöttek az őslakossággal. Számos kulturális hagyomány közül kiemelkedik a sokác mohácsi busójárás; a török idők harcait is fölidéző maszkos leánykergetés; a tél temetése a húsvét előtti hét vasárnapján kezdődik, amikor a busók átkelnek a Dunán, bevonulnak a kirakodó vásártól, kézművesek seregétől színes városközpontba, vad vigadozásuk után máglyát gyújtanak, majd a vigadalmat követő kedden a telet is eltemetik.

A szlovéneknek röviddel a honfoglalás előtt a Dunántúl DNy-i szögletében még korai államalakulatuk létezett. A népcsoport későbbi elnevezése: vendek, területük a Vendvidék, amely jórészt a Lendva folyó mellékét foglalja magában. A szlovének jórészt jobbágyok voltak, akik egyházi és világi birtokokon éltek, a 19. század elején négy dunántúli megyében mintegy 50 ezren.

A szláv népcsoport, a ruténok /ruszinok / érdemelnek még említést, akik már a honfoglalás előtt a mai Kárpátalja térségében éltek. Életkörülményeik minden eddigi nemzetiségnél is alacsonyabb szintűek voltak. Fő foglalkozásuk a pásztorkodás és az állatkereskedelem, s csak a 15. század közepétől telepedtek le és kezdtek földműveléssel foglalkozni. Később beszivárogtak az északi megyékbe, elérték a Bodrog vonalát, de szórványcsoportjaik Makó környékére és a Vajdaságba is eljutottak.

Bolgárok a Szentendrei-szigeten a 15. századtól laktak, katolikusok voltak, és a török elől menekülve jutottak el északra. Elsősorban a kertészet tudományát hozták magukkal.

Az örmények, akiknek vezetékneve általában „–jan”-ra végződik, tömegesen a 17. századmásodik felében települtek át Moldvából Erdélybe.

A görögök az 1600-as évektől kerültek Kecskemét, Nagykőrös valamint Vác környékére, s elsősorban kereskedők voltak /tokaji bor szállítása /

Nemzetiségi ellentétek minden időszakban léteztek, de komolyabb ellentétek a kapitalizmus idején jelentkeztek. Az erősödő nemzeti azonosságtudat immár hármas sarkkövön nyugodott /császári udvar - magyar királyság – nemzetiségek/, az egyes erőközpontokat könnyen ki lehetett egymás ellen játszani. Először óvatosabban, majd egyre nyíltabban fogalmazódott meg az egyes nemzetiségek autonómia, majd elszakadási törekvése. Ehhez azonban „szükség volt” egy olyan világégésre, mint az első világháború, amely az Osztrák-Magyar Monarchia fölbomlásához, és Trianonhoz vezetett. Az első világháború előtt az ország lakosságának nem egészen fele volt magyar, viszont az 1880 táján megindult erőszakos beolvasztás következtében az iskolák 80%-ában csak magyar anyanyelvű oktatás folyt. A program kimondta: „…Magyarországon egy politikai nemzet létezik: az egységes, oszthatatlan magyar nemzet…”, de nem ismerték el a nemzetiségek kollektív jogait sem, amiért később nagy árat kellett fizetni.

Út a második világégésbe

A nemzetiségi kérdés Európa-szerte a két világháború között példátlan módon kiéleződött. Ebbe belejátszott, hogy a soknemzetiségű egyetlen Monarchia helyén ugyancsak soknemzetiségű sok új állam keletkezett, amelyek a „magyar-kérdést” nem tudván kezelni – nemzetállamok benyomását igyekeztek kelteni. Mindez annak a következménye, hogy az új határokat egyáltalán nem etnikai alapon vonták meg, ezzel legalább még száz évre állandó konfliktushelyzetet teremtettek. Másrészt a nagy világválság rontotta az életkörülményeket, a politika szokás szerint „bűnbakot” keresett, ezt ez egyes nemzetiségekben, valamint vagy elsősorban a zsidókban és cigányokban vélte megtalálni, ami egybeesett a fajelmélettel is. Fellángolt a nacionalizmus és annak minden szélsőséges fajtája, amely embertömegek megsemmisítéséhez vezetett.

Nemzetiségek a ’90-es években

Mivel a 2000. évi népszámlálás kérdőívei alapján nem kapunk megbízható képet a népesség etnikai megoszlásáról, kénytelenek vagyunk az 1990-es népszámlálás adataihoz fordulni. Mindenkor jelentős viszont az eltérés a bevallás és a szövetségek nyilvántartása között /a cigányokat külön tárgyaljuk/.

A második világháború alatt és után 250 ezer főnyi németet telepítettek ki az országból, de még így is ők tekinthetők a legnépesebb etnikumnak, számuk meghaladja a 200 ezer főt, ők öt fő régióban élnek, mint a nyugat-dunántúli-határvidék, a Dunántúli-középhegység, Tolna és Baranya, a Bácska-Solti-sík, illetve egyéb szórványok.

A szlovákok száma a becslések szerint 80-100 ezer főre tehető. A második világháború utáni csehszlovák-magyar lakosságcsere során mintegy 75 ezer szlovák települt vissza a deportált magyarok helyére. Fő településeik Békés, Pest és Nógrád megyékben, a Zemplénben és a Bükkben vannak. A horvát kisebbség száma az elmúlt évtizedekben jelentősen csökkent, helyüket az Ormánságban sokfelé a roma-népesség foglalta el. Számuk elérheti a 35 ezer főt is. A hazai román népességnek már csak a 60-70%-a él a román határmenti térségben, sokan települtek át Budapestre és környékére, ahol kedvezőbbek a munkavállalási lehetőségek. A szerb kisebbség lélekszámát 5 ezer főre becsülik, számuk a tömeges visszatelepülések következtében tizedére csökkent. Többségük a fő folyami útvonalak, elsősorban a Duna mentén települt. a szlovének száma is megcsappant az utóbbi évtizedekben, ami az elöregedés és elvándorlás következménye.

Európa egyik legsajátosabb etnikai csoportja a cigányság, amelynek létszáma a kontinensen meghaladja a 12 millió főt, az összlakossághoz viszonyított arány – a becslések szerint – csak két országban, Bulgáriában és Magyarországon haladja meg az 5-5%-ot, a legtöbben a jugoszláv utódállamokban élnek, közel 1 millióan.

Miért is létezik Európa-szerte az ún. „roma-kérdés”, hiszen az integrálódó kontinensen hosszú ideje tartó etnikai ellentéteket sikerült megnyugtatóan megoldani? Miért térségünkben éleződött ki e kisebbségi kérdés? Ennek oka, hogy a cigányság sajátos etnikai csoport, amely antropológiai sajátosságai /sötét bőrszín, fekete haj, sajátos testi alkat /, a többségi nemzettől alapvetően eltérő életvitel, gondolkodásmód, így a „mi”- tudat és a néprajzi elkülönülés, valamint a belső társadalmi szerkezet alapvető „mássága” alapján nehezen kezelhető beilleszkedési zavarokkal küzd.

Amíg a többi etnikummal szemben már kevés előítélet él, a cigányokkal szemben – a felsorolt okok miatt – jelentős többségi ellenérzések élnek, ezek társadalmunkban halmozottan jelentkeznek. A hivatalos diszkrimináció a második világháború után megszűnt ugyan, az életkörülményekben bekövetkezett rohamos javulás körükben demográfiai forradalmat idézett elő, ami területi elhelyezkedésüket is módosította; az iparosítási program a városokba vonzotta őket, ahol azonban – alacsony iskolázottságuk következtében a nehéz, veszélyes, alacsony bérezésű munkaköröket töltötték be elsősorban. De ez volt a helyzet a falvakban is, ahol a mezőgazdasági termelőszövetkezetek és állami gazdaságok alacsony presztízsmunkakörökben foglalkoztatták őket. A pártállam részéről megnyilvánuló támogatás /pl. 1961. és 1964. évi párt- és kormányhatározatok / sajátos kettős tényezőrendszert hoztak létre /pl. lakáshitelek, cigánytelepek felszámolása /, ami nem volt hatékony, sőt etnikai konfrontációhoz és az előítéletek elmélyüléséhez vezetett.

Már az 1980-as évek gazdasági visszaesése felgyorsította a cigányság városokba költözését, a bevándorlás vidékről főként a fővárosba és annak környékére irányult.

A rendszerváltozás legnagyobb vesztesei a cigányok voltak: a nehézipari körzetek és a bányavidékek – ahol nagy számban foglalkoztattak romákat, mély válságba kerültek, a munkanélküliségi ráta a cigánytelepüléseken 80-90% körül alakult, a pályakezdő fiatalok munkavállalási esélyei minimálisak lettek /Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar, Baranya, stb. megyék /. A termelőszövetkezetek nagy része felbomlott, a családi gazdaságok, - amelyek egyébként gyengék – nem igényelnek külső munkaerőt. Mivel a többi etnikumtól eltérően a cigányok soha nem voltak önellátók, mindenkor a nem cigány környezetre építettek, a rendszerváltozást követően rendkívül súlyos helyzetbe kerültek, hiszen a régi előítélettől eltérően, miszerint „nem szeretnek dolgozni”, most már nem volt hol munkát találni, hiszen a leépítések során elsőként nekik mondtak fel. Nem voltak már „földbirtokosok”, akiknek a telkén „rabszolgaként” éltek és főként ház körüli munkát végeztek, vagy a gazdák kétkezi munkaerő-szükségletét elégítették ki, de kötődtek valahová, családjuknak fedél volt a feje fölött. 1945 után úgy „szabadultak fel”, hogy anyagi felemelkedésükre, iskoláztatásukra komoly esélyük lett volna. Mindebből következik, hogy a cigányság a többdimenziós szegénység állapotában van, amit a szakirodalom deprivációnak nevez. Ez magában foglalja:

-         a rossz munkakörülményeket, még gyakrabban a tartós munkanélküliséget;

-         képtelenséget saját érdekeinek a megvédésére;

-         a hátrányos lakóhely és rossz lakásviszonyok együttesét;

-         alacsony jövedelmet és fogyasztást, valamint a rossz anyagi helyzetet;

-         a „hátrányos életstílust, valamint a rossz egészségi állapotot.

Mindehhez járul az alacsony iskolai végzettség és az a tény, hogy a cigányságnak nincs számottevő közép, illetve értelmiségi rétege.

Az Európai Unió Magyarország csatlakozási szándékát évenként értékelve az egyik fő hiányosságként a cigányok helyzetének rendezetlenségét teszi szóvá. Tegyük hozzá, hogy több évszázados probléma gyors megoldását kívánja meg tőlünk, ami viszont csak fokozatosan, hosszabb idő távlatában képzelhető el. Ezért is igyekszik a jelenlegi kormány a depriváció egyes elemein enyhíteni, főként a cigánygyerekek tanulását és továbbtanulását elősegíteni, hosszabb távon támogatni értelmiségük kinevelését, valamint a romák érdekvédelmét megoldani. Nem felejthetjük el, hogy iskoláinkban gyakorlat a cigánygyerekek „elkülönítése”, a nemzetiségeknek –12 évvel a rendszerváltozás után – nincs parlamenti érdekképviseletük. Nem tagadható, hogy az országban erősödőben van a roma-ellenes hangulat… Ugyanakkor, szándéka ellenére egyetlen népcsoportot sem lehet boldogítani, még kevésbé fölemelni, önsors-javító szándékuk nélkül – ezt a történelmük is bizonyítja – egyetlen kormány sem lehet képes csodákat művelni…

Az Emberi Jogok Chartájának 23. pontja kimondja a nemzeti kisebbségek szociális és gazdasági egyenjogúságának követelményét: a könyvkiadást az etnikumok nyelvén /csak mintegy 10-12% beszéli a cigány nyelvet /, az emberi jogok megsértésének ellenőrzését, a tanok és információk befogadásának, valamint a vallás szabad gyakorlásának jogát. A rendszerváltozás előtti években ezeknek teljesítésére Magyarország 55%-ot, Jugoszlávia 50%-ot, Csehszlovákia 36%-ot, Románia pedig 20%-ot kapott, vagyis nálunk is van javítanivaló.

A cigányság sorsának javítása azért is fontos, mert nem hiányozhat a GDP megtermeléséből és az adóbevételekből fél millió magyar állampolgár részvétele, mindez a családi pótlékkal és segélyekkel negatív mérleget képez. Sajnos a politikusok arról „megfeledkeznek”, hogy a cigány nők gyermekvállalása és termékenysége nélkül az ország népessége már sok évvel ezelőtt 10 millió fő alá csökkenhetett volna. Vagy „őket” mégsem tartják teljes jogú állampolgároknak?

K i s l e x i k o n

állam / jog, pol. /: egy meghatározott földrajzi területen együtt élő emberek által létrehozott politikai-gazdasági intézményrendszer, amelynek alapvető feladata, hogy a közösséget érintő legfontosabb ügyekben – az eltérő érdekek figyelembevételével – ésszerű döntéseket hozzon, s azokat, ha kell adminisztratív eszközökkel is érvényesítse. Az ~ feladata nemzetközi viszonylatban valamely ország érdekeinek érvényesítése, az ország védelme, befelé pedig a társadalom szervezése, vezetése, irányítása.

asszimiláció /jog, etn. /: egy adott társadalmi csoportba, általában a többségbe történő beépülés; teljes hozzáidomulás valamihez, beolvadás valamibe, pl. valamely országba vagy népbe; az etnikai tudat / identitás-tudat / feladása vagy elvesztése.

autonómia / jog, etn., tört./ : valamely államon belüli egyes – főként nemzeti kisebbségek által lakott – területi egységek vagy közösségek részére, meghatározott keretű, törvényekben rögzített önállóság saját ügyeik szabályozására és intézésére. Magyarországon e középkortól kezdve egyes történeti-földrajzi régióknak /pl. Erdély, Horvátország /, önkormányzati kerületeknek, nemesi vármegyéknek, oktatási és egyházi intézményeknek, valamint különféle testületeknek volt ~ja /pl. céhek, ügyvédi, kereskedelmi és iparkamarák /. Romániában autonóm volt a Maros-Magyar Autonóm tartomány, amely később megszűnt.

depriváció /etn. /: valamely népcsoport megfosztása a többség által elérhető anyagi és szellemi javaktól; másként többdimenziós szegénység, amelyet egy időben többféle tényező idéz elő /pl. a romák helyzetében /

etnikai csoport /etn., tört. /: a nemzetiség fejlettségi szintjét el nem érő, de a többségi etnikumokkal nem azonosítható közösségek megnevezése /pl. romák/

etnikum /etn., tört. /: egy nép jellegzetes sajátosságainak összessége; valamely néphez tartozás sajátosságai, jegyei. Más források szerint: egy népre vagy népcsoportra valamely időszakban jellemzőnéprajzi szokások összessége, vagy valamely nép ősi, átöröklött hagyományainak, tulajdonságainak és nyelvi sajátosságainak összessége: népcsoport.

föderalizmus /jog, pol., etn. /: bizonyos ügyekben a tagállamok, esetleg nagyobb népcsoportok önállóságát biztosítani kívánó, közös központi szervekre épülő államszövetség létrehozására irányuló mozgalom. Föderatív berendezkedésű állam például az USA és Svájc.

kisebbség /jog, etn., tört. / tágabb értelemben, a politikai vitákban, döntési folyamatokban alulmaradó csoport megnevezése. Szűkebb értelemben valamely álamban annak nemzeti jellegét meghatározó néptől eltérő kultúrát hordozó népcsoport, amely számarányát tekintve  ~be szorul. A ~ létrejöhet nemzetiségi, etnikai, vallási, stb. alapon, de egyéb ismérvek alapján is. A ~ek jogainak garantálása a demokrácia egyik sarkköve, alapfeltétele /pl. Osztrák-Magyar Monarchia, illetve Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia, vagy akár Kína is /.

migráció /nép /: 1. a lakosság helyváltoztatása egy országon belül /belső vándormozgalom /. 2. A lakosság helyváltoztatása o