Padányi Viktor

A kievi kovácsipar honfoglalás-előtti történetünknek egy fontos, komoly, de eddig
még kellően fel nem dolgozott fejezete. Európa gazdaságtörténetének “Nagyipar” című
fejezete nem Nyugateurópában a 14. században kezdődik, hanem itt. A kievi kard a 9.
század második felére már világkereskedelmi exportcikk lesz. A Kárpátok ölén az új
hazát a magyarok majd itt készült kardokkal fogják elfoglalni. Kievet a szabir
(magyar) kardok teszik híressé.

790 körül Edemen (Árpád dédapja) a kagán, s a fiatal uralkodóval Dentu-Magyaria
terjeszkedése is megindul... Mire az évszázad elbúcsúzik, birtokukba kerül az egész
Felső-Donec-vidék is. Az északi irányba való előrehatolás közvetlen oka a
Felső-Donec-régió vasérctelepei, ahol az orosz archeológiai ásatások szabir
telepeket tártak fel, amelyek egyikét pl. még az első világháború előtti időben is
Suwar-nak hívtak. Ezek viszonylagos közelsége helyezi a szabir kovácsipar központját
Kievbe. Ezzel új szakaszba lép Dentu-Magyaria története és ez a szakasz a gyors
iparosodás szakasza. Európa keleti felének híres középkori ipara a kardgyártás ezzel
megindul.

A kievi kardok egy ideig az ősi szabir, vagy ha úgy tetszik magyar formára
készülnek. Ez egy 78 cm hosszúságú, enyhén hajlott penge, amelynek felső végén, a
rövid keresztvas fölött a kard vonalához képest egy kissé tompaszögben hátrafelé
hajolva van a markolat, nem egyenesen, mint ma. A penge alsó harmada elvékonyodik,
kiszélesedik s kétélű, hogy a csapás után az emeléssel fogáscsere nélkül vágni
lehessen vele (az ellenfél lovának a hasát). Mikor aztán az exportra gyártás
fokozatosan kialakul, erre a célra egyenes markolatú, kétélű kardokat is kezdenek
gyártani. Ezek a délkaukázusi kovácsolási rendszer szerint készült kétélű kardok a
korban igen ismeretesek és honfoglaláskori magyar sírokban is előfordulnak.

A kardkovácsolás ősi szabir ipar, ez a nép talán a nevét is a szablyától kapta. Ez
az ipar a Kaukázusban a szumir idők óta folyik, hisz a vaskor Előázsiában
évszázadokkal előzi meg az "európai" vaskort. Nagy Sándor bámulva nézi a kaukázusiak
vaskészítményeit. A derbenti és Terek-völgyi zárok roppant falainak köveit
vaskapcsok tartják össze.

A vasipar olyan fontos eleme a Káspi-népek törzsszövetségeinek, hogy annak
irányítója és főnöke, a tarchán, vagy magyarban tarján, a kovácskirály rangban
mindjárt a kagán és a horka után következik és a kagán törzse mellett, rangban és
fontosságban a kovácsok (bányászok, kohászok) törzse, a tarján törzs a második.

Dentu-Magyaria kovácsiparának kiépülése Edemen korában indul meg. A nyersvasat
eleinte a Kaukázusból szerzik be, amíg rá nem jönnek, hogy a Felső-Donec-vidékén
vasérc lerakatok vannak, ahonnan a nyersvas a Deszna folyón Kievbe szállítható. A
kievi műhelyek a nyolcszázas évek elején keletkeznek s a század első harmadára már
teljes üzemben vannak. Ennek védelmére és biztosítására építteti Ügek (Árpád
nagyapja) a várat, amelynek eredeti neve talán Keve lehetett. (Kiev nevét Vernadsky
is a kő szóból származtatja. Árpádkori alakja “keő” esetleg éppen “keőv”, amint az
elkopott “v” a ragozásban meg is jelenik. Ősi, Árpádkori nemzetségnevünk a “Keve” is
a kő-ből származik).

A kievi kovácsipar a 10. és 11. századokban éri el tetőpontját és a magyarok
távozásakor visszamaradt szabir mesterek és leszármazottjaik folytatják. A magyarság
kardszükségletét még a honfoglalás után is jó ideig (Géza /972-997/ koráig) Kievből
elégíti ki, ahol magyar kardgyártási üzemek és magyar családok maradnak.

(Padányi Viktor, Dentumagyaria, Editorial Transsylvania Könyvkiadó Vállalat, Buenos
Aires, 1963, 317, 338-339 oldalak)