Endrey Antal


... Amint a magyarság eredetérõl írt munkáimban kifejtettem, õseink a Krisztus elõtti második század közepétõl kezdve évszázadokon át egybeolvadtak a hunok egyik ágával, mely a Kínától észak-nyugatra fekvõ, belsõ-ázsiai hun birodalomból már korábban kiszakadt, és a Kaukázusban telepedett le. Ezeket a kaukázusi hunokat már Ptolemaios megemlíti Geográfiájában, és ezt követõen a Krisztus utáni ötödik század derekáig állandóan szerepelnek bizánci, örmény és más keleti forrásokban. Atilla hun birodalmának összeomlása után azonban hirtelen nyomuk veszik, mintha egészen eltûntek volna, - pedig nyilván megmaradtak, csak ekkor már a velük teljesen egybeolvadt magyarok saját neve alatt lépnek fel.

A kaukázusi hunok és a magyarok eggyéforrása a Dél-Kaukázusban, a Kur folyó völgyében történt, ahol egyiptomi feljegyzések szerint a magyarság õseit már Kr.e. 1300 körül megtaláljuk. Az elõmagyarok a Kr.e. 18. században vándorolhattak ide korábbi, a Tigris és a Zagrosz-hegység között elterülõ õshazájukból, hol a szumirokkal legalább két évezreden át szoros kapcsolatban álltak, miközben a két nép nyelve jelentõs mértékben egymáshoz hasonult. A magyarok ezt követõen mintegy másfél évezreden át viszonylag háborítatlanul éltek a Dél-Kaukázusban, és görög kútfõk, így Herodotosz és Xenophon leírásai szerint, harcias lovas nép voltak. Itt fejlesztették ki magasfokú ötvösmûvészetüket is, mely korábban urartui, késõbb perzsa technikával és elemekkel gazdagodott.

Mikor a hunok elsõ nyugatra szakadt ága a Kr.e. 2. évszázad folyamán a Kaukázus vidékére települt, ezek besorozták a magyarokat törzsi szervezetükbe, átadták nekik politikai és társadalmi intézményeiket és néprajzuk jelentõs részét, de átvették a magyarok nyelvét. A két nép összeházasodott és egybevegyült, úgyhogy mire a hunok fõ ága átlépett a Volgán és megkezdte európai hódításait, a Kaukázusban már egy teljesen egységes hun-magyar nép fogadta õket, mely külsõ megjelenésében és életmódjában olyannyira hozzáhasonult a hunokhoz, hogy környezetük, de saját maguk is magyarul beszélõ hunoknak tekintették õket. Ez a hun-magyar nép tekintélyes szerepet játszott Atilla hun birodalmában, és mikor ez összeomlott, büszkén vállalta a hun örökséget, és elkötelezte magát annak helyreállítására.

Magyar õseinktõl tehát nyelvünket és a mezopotámiai népek magas kultúráját, hun õseinktõl pedig a birodalomalkotó lovasnemzetek politikai intézményeit és szokásait örököltük. Ezt a az örökséget hozta a magyarság magával a Kárpát-medencébe. Ennek a hun politikai örökségnek tulajdonítható, hogy Anonymus és végig a középkori magyar krónikások Atilla király országának helyreállítását látták a honfoglalásban és az azt követõ országalapításban. Ez volt a magyarság szent elkötelezettsége, a honfoglaló õsök ennek alapjait vetették meg, és utódaik ezt hajtották végre. Álmos és Árpád honfoglalása elvi fogantatásában és módszereiben egyaránt alapvetõen hun vállalkozás volt.

A középkori Magyarország, a magyar birodalom tehát a hunok politikai hagyományain alapult. Szent István, Nagy Lajos, Hunyadi Mátyás magyar királysága mindvégig Atilla király országa maradt. Ez az ország bukott el a mohácsi vérmezõn, ez próbált romjaiból újra és újra életre kelni a hosszú Habsburg uralom alatt, ezt darabolták fel durva idegen kezek Trianonban.

Ennek az országnak volt központi elve és alapköve a Szent Korona-eszme, melynek gyökereit szintén a hun politikai hagyományokban kell keresnünk.


(Endrey Antal, Az ország koronája, Boldogasszony Könyv- és Lapkiadó, Hódmezõvásárhely, 1999. 17-18 old.)