Badiny Jós Ferenc




Árpád Népe és a velük egyesült őshonos lakosság a békesség és öröm földjén lakozó
MAGYARSÁG, a Magyar Birodalom ellen az egyesült európai német-római seregek támadást
indítottak. A háború céljaként Lajos király (Ludovicus Rex Germaniae) elrendeli:

"decretum... Ugros eliminandos esse", vagyis "rendeljük, hogy a magyarok
kiírtassanak" írja az annalium Boiarum.

A Hon-visszafoglalást, a hazajövetelt oly remek stratégiával végrehajtó Árpád
nagyfejedelem az ősi Hazának alapkövét tette le akkor, amikor az európai seregek
központosított erejének támadásával szemben megóvta népét a pusztítástól és legyőzte
Európa egyesült seregeit.

Szükséges, hogy megismerjük ennek a hatalmas viadalnak részleteit, az egyesült
európai hadseregek szervezetét és Árpád azon hadműveleteit, mellyel ezt a hatalmas
ellenséget megsemmisítette. Így írtak róla a múlt XIX. század történészei:

“Már június 17-ikén 907-ben roppant sereg gyűlt össze az Ensen túl Ensburg vára és
Sz. Flórián kolostora között, hol maga Lajos király is személyesen jelen volt. Az
itt megállapított hadjárati terv szerint, - melyben Nagy Károly császárnak az avarok
ellen ezelőtt több mint egy századdal (794) szerencsésen sikerült hadműködésének
utánzására ismerhetünk, - a német haderőnek, mely legnagyobb részben nehéz
gyalogságból állott, három hadoszlopra osztva egyszerre kellett előnyomulni s a Duna
völgyében működni. Maga a király s mellette Burghárd passaui püspök és Aribó gróf a
tartaléksereggel Ensburgnál foglaltak állomást. A Duna északi partján a vitéz
Luitpold kele határgróf nyomult elő; a déli parton Dietmár salzburgi érsek Zakariás
säbeni, Ottó freisingi püspökök, Gumpold, Hartvich és Helmprecht apát urak vezették
zászlóaljaikat; középett a Dunán Sieghard herczeg, a király rokona Rathold, Hattó,
Meinhard és Eisengrin bajor főurakkal vonult alá a hajóhaddal, a dunaparti két
hadsereg fedezete alatt. Mind a három hadosztály akadálytalanul nyomult elő Pozsony
tájáig, miután az Ensen innen lévő magyar csapatok a túlnyomó erő elől
visszavonulva, az ellenségnek szabad tért engedtek.

A magyar haderő vezetői, mielőtt erejüket összpontosíthatták, csak apróbb lovas
csapatokkal nyugtalanították a salzburgi érsek hadosztályát, mely a további
előnyomulást veszélyesnek tartva, Pozsony irányában megállapodott s a könnyű magyar
lovasság csatározásai ellen csak czélszerűleg megerősített táborában találhatott
biztonságot. Miután azonban a nemzetségek zászlóaljai megérkeztek, az összes magyar
haderő az ellenség hadtesteit külön-külön s legelsőbben is a főpapok táborát
határozá megtámadni. Iszonyú volt a viharként rohanó magyar lovasság támadása,
nyilaik zápora tetemes veszteséget okozott a bajorok sűrű soraiban: de e rövid heves
roham az erős fekvésű tábor tömeges ellenállását egyszerre nem bírta megtörni. A
magyarok ekkor, hogy czéljokat érjék, a lassúbb, de biztosabb módhoz folyamodtak.
Egyes kisebb csapatokban véletlenül rohanták meg az ellenséget, s éppen oly gyorsan
száguldottak vissza táborukba, mind roham közben a német táborra, mind
visszavonulásukkor üldözőikre szakadatlan nyilazva. Éjjel nappal, jobbról balról,
mind addig folytak a csatározó támadások, míg az ellenség e folytonos zaklatásban
kifáradva erejét és bátorságát nem vesztette. Ekkor minden oldalról tömeges rohamot
intéztek a lankadt bajorokra, s augusztus 9-dikén a megvívott tábort összetiporták.
Dietmár érsek, Ottó és Zakariás püspökök s több főpapok a viadal helyén halva
maradtak.

Még azon éjjel a legnagyobb csendben átúsztatott a Dunán a magyar hadsereg, s másnap
hajnalban, mielőtt Luitpold a túlparti szerencsétlenségről értesülhetett volna,
ennek táborát is fölveré, zavarba hozá s csaknem egészen megsemmisíté. A fővezéren s
Eisengrin királyi főasztalnokon kívül tizenkilencz bajor főúr esett el a viadalban,
s ezrenként borították a csatatért a németeke tetemei,. kik közül csak kevésnek
sikerült Ensburgba Lajos királyhoz menekülni. A bajor nemesség színe ott veszett.

Harmad nap a hajóhadra került a sor. Ezt a fedező hadosztályok tönkre tétele után
kétségbeesés szállá meg s a magyarok győzelme e napon az előbbieknél még könnyebb
lőn. Sieghard herczeg csak futással menthette meg életét; Rathold, Hattó és Meinhard
a halottak közt maradtak. Így a magyarok három nap három sereg fölött ünnepeltek
tökéletes diadalt.

A koczka fordult s a támadottak támadókká váltak, s nyomon űzték a szétvert hadak
megfutamodott maradványait, melyekkel csaknem egyszerre érkeztek Ennsburg közelébe,
útközben Szent-Pölten monostorát is fölégetve. Lajos király pihent hadaival ellenök
vonula. A tért, melyen a két seregnek találkozni kellett, oldalt erdők szegélyezték,
s ezeket a magyarok szokásuk szerint előre erős csapatokkal rakták meg. A királyi
sereg támadása után a magyar lovasság csakhamar futásnak ered, a németek diadalt
reményelve hévvel nyomulnak utánok, de a mint az erdő mellett elhaladnak, a lesben
álló csapatok borzasztó riadással kitörve, hátba támadják őket. E pillanatban a
futamodók megfordítják lovaikat és sűrű nyilazással fogadják üldözőiket, kik két tűz
közzé szorítva s néhány pillanat alatt bekerítve, fegyvereik csapásai alatt hullanak
el. A király kevesed magával csak nagy bajjal menekülhetett Paussauba." (Szabó
Károly, A magyar vezérek kora 148-154. II. 1892.) Hogy a német hadsereg veresége
teljes volt, azt az egykorú és közelkorú évkönyvírók sem tagadják.

Lajos király már nem mert többé bajor földön tartózkodni. Németország biztosabb
nyugati részébe húzódott. Az Ennsen alól fekvő szép vidék egészen a magyarok
birtokába került s még az augsburgi nagy veszteség után is, egész Géza vezér idejéig
birtokukban maradt. De mégsem lehetett oly nagy csapás Magyarországra az augsburgi
(Lech-mezei) csata, mert a veszteség ellenére jó 100 évig a németek nem háborgatták
többé Magyarországot.


Így verte szét dicső Nagy Árpád Apánk azt az egyesült, támadó német-római
hadsereget, melynek zászlajára az volt írva: a magyarokat meg kell semmisíteni!
Ezzel teremtette meg Árpád végérvényesen az erős Magyar Birodalmat. Általa nyert
szép Hazát az egységes, összetartó és a Vérszerződés Alkotmányával rendezetten
kormányzott Magyar Nemzet.

De nagy áldozatot adtunk ezért! Árpád volt az áldozat, mert belehalt ő is és két
nagy fia is ebben a Magyar Hazát megalapító véres küzdelemben kapott sebeibe.


(Ősi Gyökér, XVI. évf.2./3. sz, 1988; XIX. évf. 2. sz. 1991, Buenos Aires)


* * *


A pozsonyi csatával kapcsolatban két felfogást találunk a magyar történelemírásban.
Az egyik azt állítja, hogy Honalapító Nagy Árpád Apánk és három fia ebben a csatában
esett el. A másik - melynek Szabó Károly (A Magyar vezérek kora, Bp. 1878. c.
munkájában) - ezt a csatát Árpád halála utáninak minősíti.

Árpád elhunyta, s gyermek fiának - Zsoltnak - uralkodásra jutása a legkedvezőbb
pillanatnak látszott Lajos király, illetőleg birodalma kormányzói előtt arra, hogy a
magyaroknak Árpád korában Németországba tett berohanásait megtorolják, s a nyugatot
folyvást rettegtető pogány nemzet erejét egy véletlen csapással megtörjék. Azt
hitték ők, hogy a nagy hódító Árpád elhunytával szelleme is elenyészett, hogy
gyermek fia kormánya alatt a magyar nemzet törzsei - mint a Német Birodalomban éppen
a gyermek Lajos trónralépésekor történt - egymással meghasonlanak és így nem lesznek
képesek őket meggátolni, hogy a nemzet függetlenségét Árpád sírja fölött eltiporják.
De számításukban keserűen csalatkoztak. A magyar törzsek hercegei, a hon
önállóságát, sőt létét fenyegető vész láttára minden magánérdeket félretéve,
közegyetértéssel siettek a hon megmentésére, zászlaik alatt a nemzet minden fia,
mint egy ember kelt fel szabadságát védeni, s a büszke fényes hadsereg, melynek
célja Magyarország leigázása volt, a magyar földön diadal helyett sírját találta.

Bármelyik állásfoglalást fogadjuk el, a pozsonyi csatát ismertető hiteles történelmi
adatok ékesen bizonyítják azt, hogy a Magyar Törzsszövetség által alkalmazott
hadműveleti és harcászati sajátosságok és módszerek messze felülmúlták a germánok
hadviselési próbálkozásait. Szinte megismétlődni látszik az Atilla-i Hun Birodalom
potenciája, mely a hadviselés összes nagy problémáit - mint a központi vezetést, a
felderítést, a seregeknek a legjobb időben való bevetését, átcsoportosítását és az
ellenségnek a meglepését - szinte óramű pontossággal megoldotta, és teljes diadalt
aratott a sokszor nagyobb számú ellenség felett.


(Badiny Jós Ferenc: A sorsdöntő államalapítás, Budapest, 2000, 153-155 o.)


* * *

UGROS... ELIMINADOS ESSE...

A MAGYAROK MEGSEMMISÍTENDŐK...

Ezt a politikát folytatta Nyugat ezerszáz éven át... és mégis élünk!

Államalapító Árpád fejedelem és a Turul nemzetség kijelölte népe számára a helyes
utat. Ezt kell kövessük és továbbra is életben maradunk.


* * *


Andrékovics Péter “Árpád-napi” ünnepi beszédéből idézet:


“896 végére befejeződött a nagy honegyesítés. Nyugat, illetve a németség féltékenyen
szemlélte a céltudatos államszervezést. A hunok és avarok hatalmát látták
újraszületni, amitől rettenetesen féltek. Gyermek Lajos tanácsadói, a felső papság
és főnemesség megelőző háborút ajánlottak a magyarok ellen, hogy meggátolják teljes
letelepedésükben. Előzően a követjárásban álnokul legyilkolják ÁRPÁD kiváló
hadvezérét KURSZÁNT és kíséretét. Majd LUITPOLD őrgróf vezérlete alatt 100.000 fős
hadsereget toboroztak össze. A Duna minkét partján és a vízen vonultak hajókkal
Magyarország felé. ÁRPÁD kitűnő hírszolgálata révén időben értesült a támadásról és
a Pozsony előtti térségben felvette a benyomuló erőkkel a harcot. Először a
hajóhadat semmisítették meg. Taplós nyilakkal felgyújtották, majd KUND búvárjai
megfúrták és elsüllyesztették a német flottát. Aztán bekerítették és szétverték
DITMAR érsek seregét, majd átkeltek a Dunán és LUITPOLD főseregét győzték le. Utána
a vert német hadat az Ennsig üldözték. A német hadsereg óriási veszteséget
szenvedett: a fővezér Ditmar érsek, 2 püspök, 3 apát és 19 gróf is elesett. Ezután a
vesztes csata után a németség hosszú évtizedekig nem mert Magyarország ellen hadat
viselni. Így Közép Európában a mindenkori magyar fejedelem akarata érvényesült. E
győztes csatával ÁRPÁD és fiai biztosították az életjogokat nemzetünk számára. Három
fia: TARHOS, ÜLLŐ és JUTAS elesett az ádáz küzdelemben, de önmaga is olyan súlyos
sebeket kapott, hogy rövidesen azokba 907. július 9-én belehalt.

Páratlan teljesítmény Árpád nagyfejedelmünk honegyesítése. A bölcsesség, bátorság,
fegyelem, szervezés és az önfeláldozás mintaképe örök időkre fiaival együtt. Ilyen
hazaszeretetről, származástudatról, hivatástudatról, mint amilyenről ÁRPÁD APÁNK és
családja tett tanúbizonyságot, egyetlen uralkodó sem követte. A magyar életfolyamat
biztosításáért végzett küzdelmükben életüket adták. Igen elgondolkoztató, hogy ilyen
óriási teljesítmény ellenére az elmúlt évszázadokban nem ünnepelték emlékét.
Hadvezetése nem volt tananyag katonai iskoláinkban. Az országalapítás ténye nem lett
örömünnepély..."


(Ősi Gyökér, XVI. évf. 4. szám, Buenos Aires, 1988)


---------------

A pozsonyi csata kimenetele gyászos volt a németekre nézve. Tőlünk magyaroktól, a
győzelem ellenére, nagy áldozatot követelt: a Turul-nemzetség nagy fiát vesztette el
a haza.

Figyelemreméltó Államalapító Árpád fejedelem hőslelküsége és hadvezéri
tettrekészsége. A pozsonyi csata idején 67 éves volt! Nem messziről irányította a
harcot, fiait és népét a halálba küldve, hanem maga vezette azt a csatába induló
magyar vezérek jellegzetes hozzáállásával, jelszavával: utánam előre! Életével és
halálával példát adott nemzetének és az utókornak. (K.M.E.)